Irodalmi Szemle, 1974
1974/2 - Grendel Lajos: Légszomj
— Akarok — mondta a fiú, —, de hogyan? — Ogy, hogy engedelmeskedsz anyádnak. Ö okosabb nálad, ő tudja, hogy mit kell csinálnunk ahhoz, hogy megint boldogok legyünk. Neked csak engedelmeskedned kell. Az pedig nem valami nehéz, Így van? — Nem túlságosan — mondta a fiú. — De ugye nem visztek el többé Radványra? — Hogy jön ez ide? — kérdezte apa elképedve. — De nem visztek el többé, ugye? — Pedig húsvétra ... — Nem akarom — mondta a fiú. — No de miért nem? Valami okod kell, hogy legyen. — Nem tudom ... Igazán nem tudom ... nem akarom, hogy elvigyetek, mert . .. mert... mert félek tőlük. Apa alig hitt a fülének: — Bántottak talán? — Nem, dehogyis. Nem akarom, hogy szeressenek, érted már? — Itt váljak disznóvá, ha értem. — Semmit sem értesz — mondta a fiú. — Rendben van, nem viszlek el. — Kösz, apa. — mondta a fiú. Estére a fiú belázasodott, a torka fájt, s három-négy napig ágyban maradt. Azt is szigorúan megtiltották neki, hogy beszéljen, orvost azonban nem hivattak. A betegség most jobban próbára tette a türelmét, mint bármikor azelőtt. Hogy megszabaduljon a tétlenség és az unalom béklyóitól, a fiú ez alatt a pár nap alatt többször is felidézte magában a vasárnapi beszélgetésük menetét, és most először érzett valamiféle nosztalgiát a város után. Hiába hitette el magával, hogy üres. Tudta, hogy ravasznak kellene lennie és ügyesnek meg engedelmesnek, ahogy apa mondta. S a fiú egy pillanatig szeretett volna mindenkinél furfangosabb és ügyesebb lenni, túljárni mindenkinek az eszén. Dehát sokkal nehezebben ment ez, mint képzelte. Minél jobban kiszínezte az emlékeit, minél nagyobb hévvel ragaszkodott a meggyőződéséhez, annál nehezebbnek látszott a kivitelezés, már-már lehetetlennek. Hiszen annyi képmutatás sem volt benne, hogy kiravaszkodja magának azt, hogy legalább fölkelhessen az ágyból. Legalább tehessen néhány lépést a szobában, csak egy fél órára, csak tíz percre, csak öt percre. Képtelen volt hazudni. Aztán azt kívánta, bárcsak halna meg nagyanya már ma. Vagy holnap, vagy holnapután, minél előbb. De amikor a nagyanyja behozta neki az ebédet, rémülten kapott a köténye után, mintha attól félne, máris beteljesedik az óhaja. Hiszen apa sem kívánhatta a halálát. Hogyan is kívánhatott volna ilyet, hisz bevallotta, nagyanya mentette meg őket az ősszel. Nem, apa csak mint lehetőséget említette. A fiú rémülten gondolt arra, hogy talán mint az egyedüli lehetőséget. És Drahos pont ekkor tisztelte meg a látogatásával, a fiú majd felrobbant mérgében. Pont ekkor. Személyében a vaskos, durva, megfellebbezhetetlen igazság toppant be az ajtón, s egy szempillantás alatt visszaröpítette őt álmodozásából. A fiúnak a szívverése is elállt. Túl mélyről szakadt fel benne a düh. S ekkor jóvátehetetlen dolgot követett el. Rávetette magát Drahošra, leteperte őt a földre, s a két kezével püfölni kezdte. Járt a keze, mint a pöröly, s egy szikrányi szánalmat sem érzett közben. Szabadon maradt kezével Drahoš csak a levegőben kaszált, s ha véletlenül lesújtott is vele, ütése erőtlenül koppant a fiú hátán. Drahoš, mihelyt kiszabadította magát a karmai közül, elrohant, a fiú pedig megsemmisülten bújt vissza az ágyába. A verekedés egyetlen szemtanúja, nagyanyja, megcsóválta a fejét, de aztán így szólt hozzá: — Talán jobb is így. Se anya, se apa nem korholták meg a verekedésért, csupán annyi hozzáfűzni valójuk akadt, hogy neveletlenség a vendéget megpüfölni, még akkor is, ha az olyan nem kívánatos személy, mint Drahoš. A fiú nem értette, hogy Drahos miért nem kívánatos személy náluk, amikor nem is olyan régen még egészen másként vélekedtek róla. — Hiszen te is tudod — mondta apa. — Nem tudom, — mondta a fiú. És nem is akarom tudni. — Hát ha nem akarod tudni, az persze más — felelte apa. — De emlékszel még, hogy mit ígértél vasárnap? Akkor tartsd magad ahhoz. Ha valaki megígér valamit, úgy szép, ha azt be is tartja. Ez becsület dolga. Hogy ostobaságot követett el, az csakhamar nyilvánvaló lett a fiú előtt. Volt, aki figyelmeztesse rá — anya. Anya könyörtelenül a tudomására hozta, hogy mit ért ő enge-
