Irodalmi Szemle, 1974
1974/2 - Grendel Lajos: Légszomj
pocsékolva sétáltassa őt hidegben és hóban, amikor úgyis olyan keveset van otthon. — Nehéz vagy — mondta apa, ámbár olyan könnyedén, megerőltetés nélkül lépkedett a hóban, hogy a fiú úgysem hitt neki. — Ideje, hogy megpihenjünk. — Jól van — mondta a fiú. Akarod, hogy én húzzalak egy darabon? — Apa mosoly préselt az arcára: Azt nem mondtam, hogy erős is vagy. — Majd meglátod. — Apa fesztelenül nevetett, és fázósan megtapogatta az ujjait a kesztyűben. — Te kis hencegő. — Nem hencegek — mondta a fiú komolyan. Ülj csak le ide. — Letörik alattam. — Dehogy törik — erősködött a fiú. — Na ülj már le. — Jól van, nem bánom — mondta apa —, de mi lesz, ha meglát valaki minket. Mit fog gondolni rólunk? Te húzol engem, aki háromszor- négyszer erősebb vagyok nálad? — Ne félj, senki se fog szólni. Hát nem azért hoztál ki ide, mert itt senki sem jár? — kérdezte a fiú, és jó erősen apa szemébe nézett. Apa nevetett, de a nevetése most rövidebb és kiszámítottabb volt, mint az előbb. — Azért hoztalak ide, hogy levegőzzünk egy kicsit, mert az egészséges, és hogy elbeszélgessünk. — Miről? — Anyádról — vágta rá apa gondolkozás nélkül. A fiú nekifeszült a kötélnek, lába ide-oda csúszott a havon. Az erőlködésbe csakhamar beleizzadt, tüdeje zihált, a kesztyűje meg-megcsúszott a kötélen. De végül is sikerült a szánkó talpait kimozdítania a helyükből, s a vontatás már sokkal könnyebben ment. — Nna?! Erős vagyok? — Erős vagy _ bólintott apa. — Ez már valami. — Bizony, ez már valami — hagyta rá apa. — Egyszer nálad is erősebb leszek. — Egyszer biztos. — Anyáról mért nem beszélsz anyával? — Azért, mert én a te segítségedet kérem. Segítenünk kellene rajta. — És ha én nemet mondok? — Helyes — bólogatott apa. — Megkérhetlek valamire? — Fordulj meg! A fiú belevájta a sarkát a hóba, és meglódította magát. — Megfordultam. — Mit látsz? A fiú tréfásan összevonta a szemöldökét, és azt felelte, semmit. — Hát még? — Havat. Igen, havat. — Tréfa nélkül. Mit látsz még? — Házakat. — Jó messzire kijöttünk, igaz? — Elég messzire. — Randa hely, mi? A fiú beismerte, hogy az. — Akkor most elmondok neked valamit, amiről nem tudsz, de amiről okvetlenül tudnod kell. Ősszel, amikor kiraktak bennüket az utcára, mellékes, hogy miért, anya nélkül elvesztünk volna. így, ahogy mondom. Anyának köszönhetjük, hogy nagyanya befogadott minket. Érted? — Értem. — Kitűnő. Na már most: azt ugye tudod, hogy itt fogunk egy darabig lakni. Ezen a pocsék helyen, ahol csak sár meg libaszar van egész évben. — Ezentúl mindig itt fogunk lakni? — Ugyan dehogy. Egy évig, kettőig, talán még tovább, de nem örökké. Ha például nagyanyád meghalna, akkor eladhatnánk a házát, s a pénzen vehetnénk egy másikat a városban. De azt senki sem tudhatja, hogy nagyanyád meddig fog élni. — Nem, azt senki sem tudja — ismételte a fiú gépiesen. — Helyes. Azt ugye szeretnéd, ha minél előbb elköltöznénk innen. A városba, ahol parkok vannak, nagy játszóterek, sok kedves ember, vasárnap délelőtt mozi, minden évben egyszer vándorcirkusz. Szeretnéd, ugye? — Azt hiszem, igen. — Jól van — mondta apa. — Mind a hárman ezt akarjuk. Én is, anyád is, te is. És ha ilyen sokan akarjuk, és ha nagyon akarni fogjuk, akkor sikerülni is fog. Hamarább, mint gondolnád. Érted már? — Igen — mondta a fiú. — Örülök, hogy ilyen szépen megegyeztünk. Ebben viszont neked is segítened kell. Neked is segítened kell, hogy megint olyan boldogok lehessünk, mint régen voltunk. Akarsz nekünk segíteni?
