Irodalmi Szemle, 1974
1974/2 - Grendel Lajos: Légszomj
— Jó barátok vagytok, ugye? A fiú intett a fejével, hogy igen. — Nagyon helyes, kisfiam, látom, hogy van egy kis eszed. Ezt alighanem tőlem örökölted. Csakis tőlem örökölhetted. Reggel pedig anya igy biztotta őt: — Menj csak át a csendőrékhez, kisfiam. Jól teszed, ha meg akarsz tanulni szlovákul. Meg akarsz tanulni? — Igen, azt hiszem — mondta a fiú. — És, ugye, már beszélsz is vele egy kicsit? — Hogyne, mama. A majorságiak nem olvastak újságot, legfeljebb azok, akiket a háború után telepítettek be ide a városból vagy még messzebbről, alkalmasint a határon túlról, de ezek közül sem mindenki. Ekkor még jócskán laktak itt analfabéták is, vagy olyanok, akiket két-három esztendős elemi iskolai képzés után munkára fogtak. De a postás nem szívesen kerekezett ki ide, az isten háta mögé, télvíz idején még ritkábban, csak azokon a napokon, amikor disznóölés volt valahol. Vörös képű, kefebajszú vénember volt a postás, a nyugdíjhatár és a halál között. Sípolva lélegzett, és borízű hangon köszönt, ha történetesen köszönt. A leveleket ijesztő késéssel kézbesítette, állítólag a lakásán gyűjtögette őket, aztán, ha összegyűlt végre egy kötegre való, akkor bejárta velük a majorsági utcákat, rekkenő júliusi hőségben kiosztotta a karácsonyi lapokat, s a kölykök csapatostul futottak háztól házig, teleharsogva az utcát: itt a postás, itt a postás, olyan lelkesen, mint a városiak, ha vándorcirkusz érkezik. Egyéb napokon özvegy Bakosné pótolta az újságokat, leveleket, rádiót és telefont. Háztól házig járt ő is, mint a postások, az újévi hegedűs cigány vagy a villanyszámla-behajtó, irigy, gonosz vénasszony volt, talán nem is asszony, hiszen a férjére, Bakos Mátéra is csak a legöregebbek emlékeztek, azok is ritkán, egy-egy tiszta vagy — ellenkezőleg — nagyon is réveteg pillanatukban, derűs, meleg vasárnapi estéken, holdvilág mellett, mintha Bakos Mátét is ott kellene keresniük, valahol a holdban, egy sziklasátor alatt. Bakosné maga is csillagpályát írt le naponta, hajnalban kelt, elindult a keleti irányban lakó szomszédhoz, aki szintén koránkelő vénasszony volt, s mire nyugati irányból fáradtan hazacsoszogott, éppen beesteledett. Délben olykor Drahošéknál érte az éhség, s itt megebédelt. Egy nap a fiú összefutott vele Drahošéknál. — Mi a fene! — hüledezett Bakosné. Mi a fene! A leves is kihűlt a tányérjában, mire magához tért. Mondd meg a nagyanyádnak) hogy ma meglátogatom őt is. — Nagyanya figyelmeztette anyát, hogy legyen hozzá szívélyes, s amikor az özvegy odébbállt, felsóhajtott: — Ez már jó jel. Holnapra meghívtam ebédre, és megígérte, hogy eljön. S hogy nagyanya nem beszélt a világba, hamarosan bebizonyosodott. Halottak napján a városi közlekedési vállalat külön autóbuszt indított a majorságiak részére. A délutáni járat zsúfolásig megtelt, s a fiú kissé félszegen szorongatta nagyanya kezét, mert mindenki őket bámulta. Különösen anyát, mert ő divatosan öltözött, talán nem is annyira divatosan, mindenesetre másképp, mint a majorsági asszonyok. De a sok rájuk meredő tekintet most sokkal kevésbé volt tartózkodó, mint máskor, szinte már barátságos. Volt, amikor nagyot zökkenve meglódult a busz, egy barna, borostás arc hajolt nagyanyához: — Üljön le. No csak üljön le — mondta. — Hiszen gyerekkel van. És ugyanilyen ravasz előzékenységgel anyának is kerítettek helyet. A fiú gyanakodva kémlelte az arcukat, mintha máris viszonozni kellene valahogy ezt a különös figyelmességet. — Igaz, hogy te itt születtél — sustorogta a háta mögött egy vénasszony anya fülébe. — De azért mégis olyan ez, mintha csak vendégek lennétek itt. így van, no — mondta. — Az urad idegen. Igaz, hogy jóba vagytok a csendőrékkel? Mondd csak, mit csinált az urad, hogy... hát szóval, hogy no... szóval no. No mit csinált? Pszt — mondta. — Psssztü! Te is áthívhatnád már egyszer azt a Drahošt — mondta neki apa. — Jól van, majd áthívom egyszer — mondta a fiú. — És mondd meg az anyjának meg az apjának, hogy tiszteltetem őket. Ne felejtsd ell — Az apja csak estére jár haza. — Igen? Na persze, persze. Azért mondd meg mégis. Jó? — Micsoda szerencse — mondta anyának. — Igen, szerencse — hagyta rá anya. Egy esős, csúnya, novemberi napon pedig igy szólt Drahoš anyja a fiúhoz:
