Irodalmi Szemle, 1974
1974/2 - Grendel Lajos: Légszomj
— Mondd meg, fiam, az apádnak, hogy az uram szívesen beviszi őt minden reggel a városba. A motorbiciklijén. Tavasztól már autóbusz fog járni reggelenként, de addig minden reggel zörgessen csak be hozzánk. Az uram szívesen megteszi. — Apa köszöni szépen — mondta a fiú. Az asszony elmosolyodott, és barackot nyomott a fejére: Segítenünk kell egymáson. Hiszen ez természetes, nem igaz? — Igen — mondta a fiú. — Az én uram nagyon jó ember — mondta az asszony anyának. — Itt mindenki tart tőle egy kicsit, mert csendőr. Az utcán még az öregek is előre köszönnek neki. Pedig, ha tudnák, hogy milyen jó ember ... — Ha tudnák, hogy jó ember, akkor megzabálnák őt — mondta nagyanya. — Inkább csak féljenek tőle! Nem sokkal karácsony előtt egy este anya hét személyre terített meg a szobában. A habfehér abroszon egyetlen gyűrődés sem látszott, s a két virágmintás kistányér egyértelmű üzenete zavarba hozta a fiút. Fülig pirult, s eltűnődött rajta, vajon nem az ő leleplezésére eszelték-e ki ezt az egészet. Azt kívánta kettejük közül bárcsak valamelyik még ebben a szent pillanatban megbetegedne. Kióvakodott hát a sötét, hűvös verandára, tenyerével végigtapogatta a polcokat, míg csak rá nem lelt a bélelt téli cipőjére. Felhúzta a félhomályban, aztán kisurrant az udvarra. Megállt a csúszós, letaposott havon, az udvari lámpa vértelen fényében, mely finom, áttetsző ernyőként védelmet kínálva hajolt fölébe. Veszteni való ideje alig volt. Mégis habozott, s úgy vágott neki az útnak, mint aki tudja, szemfényvesztés az egész. Drahošék háza előtt megállt egy pillanatra, ámbár kétségtelenül elkésett már. Feldühítette, hogy ezt a tulajdon elővigyázatlanságának köszönheti csupán, s most összezárt ököllel várta a percet, amikor beteljesedik a végzete. A fiú dermedt félelemben állt az ablakok előtt. A rolók réseiből pálcavékony fénysugarak vetődtek a hóra. Aztán hirtelen eszébe jutott, hogy otthon bármelyik pillanatban fölfedezhetik az eltűnését, s ez visszaadta az erejét. Nyakába vette a lábát, és eltrappolt a sarokra. Léptei dobogtak, és visszhangot vertek a kihalt utcában, bár lehet, hogy csupán a szíve zakatolt erősebben. A sarkon megfordult, kifújta magát, és ügyetlen, kapkodó mozdulatokkal letörölte homlokáról az izzadságot. Legszívesebben magába harapott volna. Üres — mondta halkan. — Üres. — Behavazott szántóföldek nyújtóztak előtte, s a távolban feketén remegett egy-egy kopár fa koronája. — Üres — mondta kétségbeesetten —, hát persze hogy üres — s még messzebb, messze a magasban, tompa, elmosódott fényeket lóbált a szél. Csendben, lustán hópely- hek lebegtek a sarki lámpa fénykörében. — Tudtam, hogy üres — motyogta a fiú, s valami furcsa, pokoli nyugalom lepte meg, ettől pedig váratlanul jókedve kerekedett, valami borzongató öröm fogta el, mint amikor onnan a küszöbről visszakiáltott Drahoš anyjára, s örült, hogy az úgy tett, mintha nem hallotta volna őt. — Hát persze hogy csalás — mondta, mintha még magyaráznia is kellene valakinek, pedig nem volt körülötte senki. Fázni kezdett, s most vette őszre, hogy hisz kabát sincs rajta. — Na, milyen okos vagyok — mondta. Tudtam én előre, hogy csalás. — Nadrágja zsebébe mélyesz- tette a kezét és várt. Egyedül volt, s csupán csodálkozni tudott a vakságán. Mintha kicserélték volna, a félelem is elmúlt benne, elenyészett, mint a füst. — Vége — mondta. — Hát ha üres, akkor vége. — Felkapott egy marék havat, jó keményre összegyúrta, s megcélozta vele az árokszéli szederfa törzsét. Amikor megfordult, beleütközött valakibe. Tenyér csattant az arcán, jobbról, majd balról. — Süket vagy? Meddig kiabáljak rád, te átkozott? — Ne haragudj, mama — mondta a fiú. — Nem hallottam. — Mit csinálsz itt? — Semmit. — Azt otthon is lehet. És csak így? Meg akarsz fázni? Te hülye! — Semmi, mama — mondta a fiú. — Beszéltem egy kicsit magamban. — Anya megrántotta a kezét, mérgesen, úgyhogy a fiú orra bukott a hóban. — Igazán, csak beszéltem magamban. — Átjönnek? — kérdezte otthon apától. — Igen. Meghívtuk őket. — De én még mindig nem tudok beszélni vele. — Az most nem fontos. — Nem fontos? ... Hát nem miattam ...? — Eredj az anyádhoz, hogy öltöztessen át. Aztán átmész hozzájuk, és áthívod őket. Értettem?
