Irodalmi Szemle, 1974

1974/1 - Kovács Győző: A Fábry életmű kutatásáról (Problémák és feladatok)

ságot elmulasztottam, és így egészet még a magam portáján — a szlovákiai magyar irodalom térfelén — sem adhattam ... A torzó felvillantott lehetőség, de ki nem érlelt, ki nem hordott egész...” (id. m. 7.).

Innen pedig már csak egyetlen lépést kell tennie a gyakran hangoztatott és sokat ismételt formuláig: Fábry Zoltán, a kritikus is azt vallja, amit minden más könyvében: „a vox humanát mint szocialista humanizmust, és az antifasizmust mint műfajt” (Harmadvirágzás, 1963. 8.) Sok ez vagy hiányérzetet tápláló? Valóban önmagát ismétli-e, vagy fogalmakat, normákat kever össze, mos egybe? Nem könnyű erre válaszolni, hiszen az az erkölcsi magatartás, amely életművét megszabta, egyaránt vonatkozott az antifasizmusra és a békeharc humánumára, ugyanakkor ezzel teljesen azonos intenzitással az irodalom értékmérő szempontjára is. íme, két erre vonatkozó definíciószerű idézete: „A költészet: küldetéstudat. A vállalás, a kimondás erkölcsi tudata. Esztétikája: e magatartás szépsége — neheze. A vállalás példamutatást követel, töretlenséget, egy- vonalúságot és — tisztaságot” — Irta Radnóti Miklósra emlékezve az írói erkölcsi magatartásáról. Az Antisematizmusban pedig így fogalmazta meg ugyanezt: „A költészet realitás. A költő mint névadó: a valóság hitelesítője” (Stószi délelőttök. 1968. 335.) S ha a körbe még bekapcsoljuk a valóságirodalom fogalmát és problematikáját, akkor amily mértékben megvilágosítjuk a bonyolult kölcsönhatásokat (a „komplikáltságot”), legalább annyira bonyolulttá is tesszük az eddig valamelyest tiszta terminológiákat. Különösen a szocialista realizmus mértékének megállapításában. Nem véletlen, hogy erről vitatkozva (Irodalmi Szemle, 1959. 4. sz. 565—585.) néhányan nemcsak szóvá tették a vox humana fogalmát, de elégtelennek is tartották, mint irodalmi-esztétikai értékmérőt. Az erkölcsi realizmust hasonlóképpen. Különösen akkor, ha a valóságirodalom s a szocialista realizmus viszonylataiban vizsgálták a vox humana s a valóság — erkölcs Fábry Zoltán-i terminológiáját.

Ügy látjuk, hogy az 1950-es években s attól kezdve magának Fábry Zoltánnak kellett volna felülvizsgálnia e terminológiákat. Történelmileg is, meg abból a szempontból is, hogy az új, a szocialista irodalom számára világosan elválasztható legyen az antifasiszta magatartás vox humánája és erkölcsi realizmusa az esztétikai értékrendszer irodalmi mértékétől. Fábry Zoltán tulajdonképpen érezte ezt, hiszen 1968-as őszí megfogalmazásában végeredményben nagyon sajátosan definiálta irodalmi helyét és életművének funkcióját. Megfogalmazása, amely a régi elveiből is átmentett valamit, s az új követelményeknek is igyekezett eleget tenni, a Thomas Mann-i kritikai realizmust és saját szocialista humanizmusát vonta egy körbe.

Fábry Zoltán számára többnyire a művek mögött föllelhető írói magatartás erkölcsi súlya volt fontos, kevésbé maguk a művek. Pedig — a már idézett Antisematizmus című írásának utolsó bekezdésében — Fábry Zoltán maga írja le azt, amit akár a kritikus Fábry Zoltánról szóló tanulmány mottójaként idézhetnénk: „A kritika az aktualitás pere... A kritikai igazság objektuma, próbája: a mű. A megbírálandó, a minősítésre váró mű. Ezért a kritikust igazolni és cáfolni csak művekkel lehet... A kritikus nem reprezentálhat: ez a szépirodalom dolga és küldetése...” (Stószi délelőttök. 1968. 367.) Elegendő-e ez vagy kiegészítésre szorul? A válasz: Fábry Zoltán a mű mögött rejtező írói-erkölcsi magatartást vizsgálta. A valóságot ezen keresztül mérte és hitelesítette, jgy pedig a kifejtett kritikusi elvet és a gyakorlatot szembesíteni kell. Ezt volt szándékunkban jelezni.

Az imént — legalábbis címében — idéztük az első (1967-es) Kazinczy Nyelvművelő Napok Fábry-előadását. Az alábbi idézettel már Fábry Zoltán kisebbségi szemléletére kívánjuk felhívni a figyelmet: „Erős várunk a nyelv! Erős lett, mert Kazinczyk építették. Tervet készítettek, alapoztak, téglát téglára raktak, falakat húztak, és tetőt boltoztak; várat építettek, időállót, maradandót, erőset. Lakjuk-e, erősítjük-e, védjük-e? Lakói és őrei vagyunk-e tényleg?” Fábry Zoltán részéről mindez nem szónoki fordulat, nem rutinkérdés volt csupán.

Éppen a folytatás bizonyítja ezt: ,,A nyelvet mindennapja élteti, biztosítja és fejleszti. A hétköznapok valóságán múlik minden, a hétköznapok szürke hősein, e legfőbb realitáson és biztosítékon” — írja tanulmányának egyik helyén; s így folytatta: .Nyelvében