Irodalmi Szemle, 1974

1974/2 - Rácz Olivér: Iskola a telepen

— Most majd olyat játszunk, hogy maguktól mondják meg a nevüket. Ki következik?

Két lány következett: putókák, szendén vihogósak és testvérek voltak. Ezeken aránylag könnyen átesett. De utánuk egy karcsú, vállas szépfiú emelkedett fel a helyéről, zsebre dugott kézzel, komisz, öntelt mosollyal az ajka körül. A nyakában rikító, piros selyemsálat viselt, s a férfit már ettől a puszta látványtól is ellenállhatatlan émelygés fogta el, mert az osztály feszült csendjéből és a szemek várakozásteljes csillogásából megérezte, hogy az osztály fenegyerekével került össze.

— Nos? — kérdezte türelmesen, mert a fiú a legcsekélyebb hajlandóságot sem mutatta, hogy megszólaljon, a kezét sem vonta ki a zsebéből; ráérősen, gúnyos egykedvűséggel várakozott. Azután lassan, figyelmeztetően végig jártatta a tekintetét a többie- ken: gondosan előkészítette a jelenetet.

— Nos? — kérdezte a férfi még egyszer, mert a csend kezdett az idegeire telepedni.

— Elfelejtette volna a nevét?

— Én még a maga nevét sem ismerem — mondta a fiú, célzatosan elnyújtott hangon, gondosan kihangsúlyozva minden szót. — Nem értettem, amikor a helyettes bakter elmotyogta. Mondja meg még egyszer.

— Majd megtudja a többiektől — válaszolta a férfi nyugodtan. — Azt hiszem, én is ezt a megoldást fogom választani magával kapcsolatban. Addig leülhet. Ha akar.

Az osztály leplezetlen élvezettel figyelte a párbeszédet. A piros selyemsál rosszindulatúan megrándult, a fiú elsötétülő arcán meglátszott, hogy visszavágásra készül, de elkésett. A középső padsorból egy csinos, platinaszőke lány perdült ki a helyéről, és vérszemet kapva a piros selyemsál és a módosítható nevű kamasz előbbi pimaszkodásaitól, rekedtes hangon, dalolva jelentette:

— Rajtam a sor. Hófehérke vagyok, hét osztályt végeztem, a nyolcadikból ki kellett maradnom, mert egy kertitörpe elcsábított. Másfél évet szakított le miattam, a mamám meg négy hónapot, mert a cipője sarkával beverte az ürge fejét. Maga még nem volt siten?

Az osztály szédült a gyönyörűségtől, a két pufók testvérke egymás nyakába omolva sikongatott, a piros selyemsál, a lány sikerétől megbokrosodva, féltékenyen közbekiáltott:

— A múltkor azt mondtad, hogy az öreglány titkos kégliért kapta a sitet. És hat hónapot fűtöttek ki neki, nem négyet!

— Az máskor volt — nyelvelt a platinaszőke. — A feddhetetlenségem megtorlásáért négyet dobtak be neki. írás van róla. Az öreglány már négyszer volt siten — vágta ki büszkén, a férfi felé fordulva, és nem kisebb büszkeséggel tette hozzá:

— Én zabigyerek vagyok, tudja?

Az első padban ülő, telt keblű, vörös hajú kislány mérgesen hátra fordult:

— Mit vágsz fel? — sziszegte. — Velem is előlegbe rohadt le az öreglány. De nála pléhre esett a hapsi: dobja a stekszet, mint a vöcsök. Minden hónapban négy rongyot fűt ki!

— Egy frászt — vágta ki a platinaszőke megvetően. — A négy rongyot neked fűti ki az a vén tróger, aki miatt nem lehet többé krapód!

A férfi, aki még sohasem tanított ilyenfajta iskolában, elérkezettnek látta az időt, hogy közbeszóljon:

— Bocsánat — mondta csendesen, s egy krétadarabbal megkopogtatta a háta mögött feketéllő falitáblát. — Bocsánat. Félreértés történt a maguk részéről. Egyelőre nem kértem, hogy beavassanak az életrajzukba. Egyszerű bemutatkozásra gondoltam. Ismerkedésre. — Elgondolkozott, megjátszottá, mintha töprengene valamin. — Nekünk volt egyszer egy tanárunk — mondta aztán merengve —, aki úgy csinálta az ismerkedést, hogy valahányszor valamelyikünk felállt és megmondta a nevét, ő is felemelkedett és udvariasan bólintott. Nagy osztály voltunk: összesen harmincnyolcszor bólintott.

Megelégedetten látta, hogy az osztály rokonszenve kezd ébredezni iránta, de a piros selyemsálas újra belékötött:

— Csináljuk mi is így. Kezdjük előröl. Mi megmondjuk a nevünket, maga meg majd bólint.

A férfi hanyagul legyintett.

— Nem jó — mondta. — Nem szeretek minden ostobaságra rábólintani.