Irodalmi Szemle, 1974

1974/1 - Kovács Győző: A Fábry életmű kutatásáról (Problémák és feladatok)

kritikus, akár esszéíró, irodalomtörténész, szakíró vagy a német kérdés egyik legavatottabb tollú ismerője, életművének tengelyébe mindig az erkölcsöt állította. Így teremthette meg önmaga mércéjét, így alakult ki a stószi mérték — a stószi szintézis.

Fábry számára „a valóság: erkölcs, tehát kettős elkötelezettség”, de a valőságirodalom sematikus „tekintetnélküliségétől elhatárolta magát” (a Valóságirodalom című kötetének előszavában); s a magyarázat sem késett sokáig: „Ezért használom az elkötelezettebb erkölcsi realizmust, mint a valóságirodalom maradandó kritériumát” [1969. X. 24-i leveléből, FORRÁS, 1970. 6. sz. 16.).

Mindezzel kapcsolatban ezúttal sem hagyhatjuk figyelmen kívül Fábry Zoltán ama megjegyzését, amelyet 1968 őszén mondott Stószon, s amelyre alább még egy más vonatkozásban visszatérünk. Azt tudniillik, hogy írói életművében „a humanizmus determinálta a szocializmust; a szocialista humanizmus ebből kristályosodott ki”. Tulajdonképpen — folytatta — „a Thomas Mann-i kritikai realizmust alkalmazza szocialista módon” (vö. Irodalmi Szemle, 1969. 6. sz. 487.). Ebbe az összefüggésbe kell és lehet beágyaznunk az egyébként tőle sokat hallott és sokszor idézett formulát: a szellem: erkölcs; a valóság: erkölcs. Az írói magatartás alapállása: az erkölcsi realizmus.

Fábry Zoltán alighanem ekkor és ezzel a mondatával fogalmazta meg életműve szintézisének lényegét és tartalmát.

Talán nem is egészen függetlenül attól, hogy a Fábry életmű középpontjában álló vox humanát és az erkölcsi realizmust állandóan idézik, mind sürgetőbbé válik egy olyan elemzés is, amely Fábry Zoltánra, a kritikusra irányítaná a figyelmet, mivel a gazdag életmű ily szempontú vizsgálata fényt deríthet a vox humanára és az erkölcsi realizmusra is. Idestova tíz esztendeje lesz, hogy a Harmadvirágzás című Fábry-kötet kapcsán a szokásosnál valamivel több szó esett a kritikus működéséről. (Balogh Edgár, Illyés Gyula nyilatkozataira, E. Fehér Pál tanulmányaira, valamint Turczel Lajos csehszlovákiai visszhangjára gondolunk.)

Mivel Fábry Zoltán a történelmi áttekintés dimenzióiba helyezi saját kritikusi működését, ez nemcsak arra a gyakran amúgy is nyilvánvaló összefüggésre hívja fel a figyelmet, amely kritikusi és publicisztikai tevékenysége között fennáll, hanem — ezt tartjuk ma lényegesebbnek — arra késztet, hogy dialektikusabban vizsgáljuk a vox humana, valamint az erkölcsi realizmus terminológiáját. Ma, amikor az immár lezárt Fábry-életművel állunk szemben, nem feledkezhetnük meg arról, hogy Fábry Zoltán akkor alakította ki ezeket a fogalmakat, amikor körötte, Európában a fasizmus sakálai üvöltöttek. Élő hagyományt teremtett és őrzött meg ezzel; az emberi hangot az embertelenséggel, az erkölcsi realizmust az irodalmi, politikai és hatalmi erkölcstelenséggel szegezte szembe.

Miként függött össze a vox humana és az erkölcsi realizmus Fábry Zoltán kritikusi működésével 1945 előtt és az 1950-es évektől haláláig? A probléma, melyet a kérdés fölvet, történelmileg és irodalmilag is többszörösen rétegelt, s nem is egyszerű. Hiszen állandóan az egész, a teljes Fábry-életművet kell szem előtt tartanunk. Ha Fábry az antifasizmusról beszél, mindig, szinte kivétel nélkül a „kezdetektől” — 1914-től indul ki. Vagyis az antifasiszta Fábry Zoltánt ez esetben sohasem, vagy csak ritkán lehet elválasztani az antimilitaristától.

A Harm>advirágzás bevezetőjében ezek szoros kapcsolatát maga Fábry sem tagadja, hiszen arról beszél, hogy „van egy bűnöm, mulasztásom. Ügy mondják, úgy tudják, hogy ez összegezést (ti. a szlovákiai magyar irodalom történetének kritikai felmérését és ösz- szegezését — K. Gy.), az áttekintést nekem kellett volna elvégezni... nekem, aki kezdettől része ás részese voltam az irodalomnak, objektuma és szubjektuma ... van egy nagy bűnöm, de van egy bocsánatos felmentvényem is: az antifasizmus muszája! Az antifasizmus mint a korparancs műfaja! A kritikusból... az antifasizmus publicistája lett..Fábry Zoltán rendkívül tudatosan vállalta és vallotta ezt, hiszen egy esztendővel korábban, 1962-ben, amikor megfogalmazta, hogy a „műfaj neve: antifasizmus” (Emberek az embertelenségben című kötetében), félreérthetetlenül definálta a kritikus szerepét és feladatát: „Kritikus csak az lehet, aki bírói tisztét fórumként és fókuszként állandóan gyakorolja, rendszeresen és rendteremtőn. A legfőbb törvényt: a folyamatos