Irodalmi Szemle, 1974
1974/10 - FIGYELŐ - Jánosy István: E. B. Lukáč: Oda az utolsóhoz és az elsőhöz
Emil Boleslav Lukáč: Oda az utolsóhoz és az elsőhöz Az utóbbi években egyre fokozódó aggodalommal figyeltem költészetünk arculatának színeváltozását. Engem mindig csak a „hamleti-dosztojevszkiji” lelkületű magyar költészet érdekelt. A magyarság léte-nemléte kérdésein vergődő Zrínyi, Vörösmarty, Petőfi, Arany, — a lélek halhatatlanságának, az ember rendeltetésének titkát ostromló Csokonai és Madách és újra csak Petőfi, — és végül minden eddigi magyar költő ilyetén egzisztenciális nagy vergődéseit végső táltosi mélységekig és dantei magasságokig tágító Ady, a nagy összefoglaló, az egész magyar költészet csúcsa és koronája. Szerény tanítványként magam is mögéjük szerettem volna fölzárkózni. Persze ez a „Hamlet-Dosztojevszkij”- típusú lét-nemlét költészet nem magyar specialitás, a szlovákoknál mindvégig megtalálható: náluk Hviezdoslavval emelkedik a legmagasabb csúcsra, és ennek a hagyománynak a folytatója magyarul megjelent verskötete: az Öda az utolsóhoz és elsőhöz tanúsága szerint Emil Boleslav Lukáč. Lukáč 1900-ban született, magyar iskolákban tanult, első verseit magyar nyelven Irta (az Űj Időkben jelentek meg). Egy életen át Ady és más magyar költők fordítója, magyar irodalomból választotta doktori disszertációjának témáját is Ady és a dekadencia címen. Ennek befejezéseként ezt olvashatjuk: „Adynak igazán csak sgy szerelme volt: az Élet. Életszeretete, amely mindent magába foglalt, izzó, forró szerelem. Felvillan a halálról szóló verseiben is, hisz nála a halál csak az élet értékét fokozza, ez a momentum, amikor az élet értéke még nagyobbra nő. A fájdalom és a halál nem ingatja meg alapjában az élet himnikus ünneplését... Csak tragikussá teszi. A halál csak egy formája az életnek, az a pillanat, amikor az élet és értéke megsokszorozódik ... Ady egész költészete a forrongó élet szakadatlan magasztalása. És épp itt van az a pont, ahol összeomlik a dekadencia vádja.” (E. B. Lukáč: A nagy üzenetváltás — Madách 1973 — 139. old.) Ha Lukáč költői életművének egészét nézzük, annak jellemzésére is ráillenek ugyanezek a szavak. Korai költészetének legnagyobb versében (Ballada ex voto egy haldokló lányról! mindjárt egyenest ide kalauzol minket: életünk legfélelmesebb, és ugyanakkor legizgalmasabb titok-pontjához, ahol találkozik az élet és halál: „Ágyad körött a bűvkör: / belőle nem szabad kilépned! / — lángolva hamvadsz: kezeid, orcáid égnek. / Csak vérző rózsa vagy, hószín párnák felett — / s az élet zaja közt nem mondhatod: „Hiszek!” / Csak fájdalmas tekinteted ég csendesen, / de ez, akihez szólna: nincs jelen, / s egy feszületet fogsz, hogy vigasztaljon téged, / s egy messzi út vár, melyre rá kell lépned, / s vágyad, tudod, hogy nem válhat valóra // hogy lásd még egyszer: milyen az aranyló róna, / hogy még egyszer láss zöldellő diófát, / hogy még egyszer hallj egy vigasztaló dalocskát, / hogy még egyszer megállj az otthon küszöbén, / hogy még egyszer elmédbe vésődjön a forma, a fény, / hogy kezet nyújts az ellenségnek szépen, / hogy kedveseidhez szólj: Miért sírtok? Nem sírok én sem!” (Végh György fordítása) Mint Ady és mint a Confessional Poetry, Lukáč sem akart kevesebbet, minthogy költészete az Élet teljességét tükrözze, ahogy saját személyiségén keresztül átszűrte és átlényegítette korának drámai történéseit, továbbá hogy kisebb és nagyobb közösségének: népének és az emberiségnek erkölcsi és szociális lelki- ismerete legyen. A költőnek a Teljességet kell kifejeznie: ami élményt a külvilágban és a lélek tudatos-tudattalan rétegeiben átélt: jót, gonoszt, fenségest és aljast, kéjest és iszonyatost, gyönyörűt és rondát. Ilyen értelemben vallja Adyval együtt: a költő az Élet fejedelme. Szinte életprogramként írja a Lét himnusza című versében: „A végtelen kéj vagyok, s fájdalma földi rögnek; mindig vagyok és mindenütt, erők ha feldörögnek... kényúr vagyok, s a forradalmakat is én csinálom. Törpe vagyok és óriás, és hő vagyok és álnok, Es hős vagyok és nyomorult. Madonna, szajha-járvány,
