Irodalmi Szemle, 1973

1973/1 - FIGYELŐ - Rákos Péter: Néhány ünnepi szó Komlós Aladárról

fioyelő

néhány ünnepi szó Komlós Aladárról

Mint bárkinek, aki szívén viseli a magyar irodalom ügyét, nekünk is megvan rá minden okunk, hogy köszöntsük a nyolcvanéves Komlós Aladárt. Minden okunk — és eggyel több. Külön jussunk is van Komlós Aladárhoz, hiszen innen származott, a mi szűkebb pátriánkból: Alsósztregova szülötte, s e sejtelmesen szimbolikus, de mégiscsak esetleges tényen túl is nyomot hagyott szellemi életünkön, távozása után is épek maradtak az idefűző szálak. Innen származott, de nem származott el. Ki vehetné hát zokon, ha a tájainkhoz kapcsolódó szellemi hagyományokat számba véve magunknak vindikáljuk némiképpen azokat is, akik innen indulva lettek központi értékekké, s immár nem csupán bennünket gazdagítanak, hanem bennünket is.

De lássuk hát az egyéb okokat.

Ha végigtekintünk Komlós Aladár egyre terebélyesedő életművén, már maga a meny- nyiség, a terjedelem is tiszteletet parancsolt, még ha méltatlanul megfeledkeznénk is szépírói és költői munkásságáról, két regényéről és három verseskötetéről, melyeik művei fő vonulata mögött mostohább elbánásban szoktak részesülni, s csak életművének azt a zömét tekintenénk, amely a legjobban belevésődött az irodalmi köztudatba: irodalomtudósi alkotásait. Mert nagy szorzószáma van ám ennek a műfajnak: egy-egy dokumentuma a belefektetett energiát, szorgalmat, tudást és ihletet tekintve vaskos regénynek, sőt regényciklusnak felelne meg. S akkor még csak a mennyiségről szólot- tunk, pedig annál sokkalta lenyűgözőbb a mű sokszínűsége, sokrétűsége, műfaji és tartalmi sűrítettsége. Tanulmányköteteiben, az írók és elvekben (1937), a Tegnap és mában (1956), a Táguló világban (1967), a Vereckétől Dévényigben (1972) ott a magyar irodalom arcképcsarnoka és lüktető folyamata a múlt század közepétől voltaképpen napjainkig, a szerző alcímeit véve alapul: írók és művek, kérdések és viták, kritikák, naplórészletek, emlékezések, lapszéli jegyzetek — népiességről, öncélúságról, szavalásról, giccsről, regényhősről és modellről, hamisításról, szellemeskedésről, pongyolaságról, tehetségről, kvantumelméletről, s hogy Miért szép a Sírni, sírni, sírni, Haladó hagyomány-e a Nyugat és Ki írta a „Rózsafabútor“-t? Itt nincs ritkább szövés, itt nem vizezik a bort, itt nem fújnak fel semmit. S még ez is hagyján! De ez írásokon felül olyan szintézisekre futotta erejéből és idejéből, melyeknek bármelyike külön-külön is irigylésreméltó dísze, netalán csúcsa is lehetne bármely szakmánkbéli személyes bibliográfiájának: korszakmonográfiára, amilyen a pályája kezdetén írt Oj magyar líra (1928) vagy a termést betakarító A magyar líra Petőfitől Adyig (1959), írómonográfiára, mint a Vajda János (1954), Komjáthy Jenő (1954) és Reviczky Gyula (1955),, iránymonográfiára, mint A szimbolizmus és a magyar líra (1965), műfajmonográfiára, mint A líra műhelyében (1961) vagy Gyulaitól a marxista kritikáig (1966). A monográfia műszót mindezekben az esetekben kissé lazán, de nem jogtalanul alkalmaztam. És e tételek mindegyikéhez bőven hozzáértendő a satöbbi.

Tehát sokat írt és sokféléről, de még ez is csak a dolgok kérge, nem jellemzés, még kevésbé értékelés. E sokaság és sokféleség mögött egy rendkívül egyöntetű, határozott körvonalú literátor egyéniség húzódik meg, a szép boltozatú, arányos életmű mögött egy kiegyensúlyozott, bátor és bölcs intellektus. Am ez az egyensúly nem az óvatosság stabilitása, inkább dialektikus nyugvópont két pólus között: a tiszta vagy öncélú művészet ős a társadalmilag elkötelezett művészet, a ráció és az esztétikum, az állandóság és a fejlődés, a polémia és a tolerancia pólusai között, pontosabban: e pólusok fölé emelkedve. Különösen becses és tanulságos, ahogyan az öncélúság és elkötelezett