Irodalmi Szemle, 1973
1973/10 - Rácz Olivér: Álom Tivadar hadparancsa
Továbbá: ugyancsak ma déli tizenkét óra nulla nulla perckor sorakoztatja az alakulatot: hadparancsot óhajtok intézni hozzájuk. — De kegyelmes uram — hebegett az alezredes —, hadparancsot csak a Legfelsőbb Hadúr — — — Tivadar kurtán leintette. — Lári-fári. Tegye, amit mondtam. Hátra arc. Bal-jobb, bal-jobb ... Tizenkét óra nulla perckor és tizennyolc másodperckor — az alezredesnek késett az órája, de Tivadar nem volt kicsinyes — felsorakozott az alakulat. l>ivadar kivonta tábornoki kardját. De aztán nem tudta, mihez kezdjen vele, így hát beszúrta maga elé a földbe, és rátámaszkodott. — Testvéreim, kétkezi munkások, barátaim, parasztok és egyéb kisemberek! — kezdte elfogódott hangon, mert hát nem szokta meg, hogy hadparancsokat adjon ki. — Ügy döntöttünk — Petyula törzsőrmester, Csenka továbbszolgáló szakaszvezető, kecske címzetes szakaszvezetőék, az öreg kordés és én —, hogy a hadviselés módját megváltoztatjuk------------N em folytathatta: a rongyos mundérú bakák sorai közül keserű szózat morajlott fel: — Tivadar úr, de hiszen már két hosszú esztendeje nem láttuk a házunk táját... — Három — Tivadar úr! — vágott közbe egy rekedtes hang, s egy mély basszus rádörögte: — Négy és fél! — Tivadar úr! Düledezik a viskónk, felveri a gaz a földeket! ... — Tivadar úr, a műhelyemben beszáradt az enyv a bögrékbe, és a gyalu árván porosodik a polcon . . . — Tivadar úr — sivalkodott fel szólóban egy füstös képű legény —, otthon rínak az asszonyok meg a purdék ... Asse tudom, megvan-e még mind, vagy tán több is lett a zóta, mint kéne ... — Tivadar úr! Hagyjuk már a hadviselést! — zúgta rá a kórus, és Tivadar a magasba emelte a karját: — Nagyon helyes — mondta. — Pontosan így gondoltuk mi is. Éppen ezért, lent említett hadvezetőségünk úgy döntött, hogy a munkások — hazamennek. Lépjenek ki! Egy-kettő — csattantak a bakancsok, és Tivadar folytatta: — A parasztok leszerelnek. Lépjenek ki!... Hohó! — kiáltott fel aztán bosszúsan és megrökönyödve kirántotta a kardját a földből, mert a szavait követő egy-kettő!-be ezúttal egy sunyi képű tartalékos százados kifényesített félcipője is belecsattogott. — Mars vissza a sorba! — szegezte rá Tivadar a kardját a századosra. — még nnt nem?!! — Kegyelmes uram — siránkozott a százados —, civilben én is gazdálkodó vagyok ... Amolyan félparaszt... — Hogyne — mondta Tivadar dühösen. — És most még próbálja azt is bemaszla- golni nekünk, hogy az apja földmunkás volt, az anyja pedig mosónő ... Maga pedig éppen most akart belépni az ellenállásba, a törzslapjára meg csak tévedésből vezették rá, hogy báró meg mit tudom én, milyen halmossy! ... — Bogyóssy, kegyelmes uram! — vihogott közbe egy csorba fogú, fiatal őrvezető. — Kecskebogyőssy — rikkantotta, és boldogan mekegett egyet. — Megszólításom: Tivadar úr — intette meg Tivadar az őrvezetőt. — Maga pedig lépjen vissza a doplerájba, százados. Majdmég a népkonyhán kosztoló, éhező családját is felhánytorgatja itt nekünk, majdmég. Lépjen vissza a sorba. Ne bosszantson. Ne mondjam még egyszer. A százados visszakullogott a sorba, a csorba fogú őrvezető pedig nem bírt magával a boldogságtól: még egy kiadós, hosszú mekegést menesztett az égbolt felé. Tivadar elmosolyodott. Akkor már mások is nevettek, boldogan, felszabadultan. Álom Tivadar mosolygott. Egy hórihorgas szakaszvezető a levegőbe dobálta a sapkáját, egy öreg népfölkelő bukfencet vetett. Álom Tivadar mosolygott. Aztán többen lövöldözni kezdtek örömükben, valaki egy egész sorozatot ropogtatott el. Álom Tivadar mosolygott.
