Irodalmi Szemle, 1973

1973/10 - Rácz Olivér: Álom Tivadar hadparancsa

De akkor már felharsantak az éljenek és a hurrák Is, és a verebek a gesztenyefákról, a vadgalambok a szürke kőszentek válláról, tenyeréről elismerően csicseregték, búgták:

— Felvitte az isten a dolgodat, Tivadar!

És Álom Tivadar mosolygott.

Még akkor is mosolygott, amikor hajnaltájban valaki a fejére hemperedett az árokban, és az egyre közeledő puskaropogás, golyószóró-kattogás, elszórt aknavetőugatás közepette a fülébe kiáltotta:

— Ébredj, Tivadar! Kelj föl, Tivadar! Vége a háborúnak! Be vagyunk kerítve!

Tivadar megdörzsölte a szemét és felült. Csodálkozva nézett körül. Már nem mosolygott. Enyhe sértődöttséget érzett, őszintén szólva. Már gyerekkorában sem szerette, ha gyöngédtelen kézzel zavarták fel édes álmából: alvás után az ember tele van jósággal, tisztasággal: nemes és fennkölt elhatározásokkal akarja elkezdeni az új napot, amelyet jó, tiszta és nemes célokra akar fordítani, s íme, még el sem kezdhette, máris kupán ütik.

— így vigyáztok az álmomra, ébredésemre, mihasznák? — kérdezte neheztelve. De a kőszentek mentegetőzve topogtak a talapzatukon.

— Ez mind a mi akaratunktól függetlenül történik, Tivadar úr — mondták, s az egyik pisze kis kőangyal bizalmas suttogással közölte:

— A háborúval, lövöldözéssel szemben még maga a Főnök is tehetetlen, Tivauar úr, és ebben rejlik az Első Számú Általános Hadparancs.

— Tessék? Hogyan? — kérdezte Tivadar meglepetten. Olyan megrökönyödött képot vágott, hogy az angyalka kuncogni kezdett.

— Ö, éppen a minap történt — suttogta vihogva. — Letekinte az Úristen a földre, és megállapítá: „Ezt mind én teremtém. Nem valami fényesen sikerült, az igaz, de első próbálkozásra így is megjárná. Ám ki a fene hitte volna, hogy ezek a fajankók, alig kászálódnak le az én szép fáimról, nyomban egymás torkának esnek ... Kőbalta meg nyílhegy meg tank meg aknavető!... Tökfilkók ...“ merhogy a Főnöknek csak faramucis villámai meg rozsdás bádog-mennydörgései vannak. Ezért zabos a modern haditechnikára — pletykálkodott a kis kőangyalka. — Ámbár ezen a ponton a Főnók is meglehetős pácban van, Tivadar úr — árulkodott tovább —, tetszik tudni hogy van ez? ... Az a sok emberáldozat meg a rituális megtorlások — no, mondhatom, ezen a téren az öreg Mózes is buzgón és sokat jeleskedett —, no meg aztán ott vannak a precedensek: például az első kiköttetés, hogy egyébről ne beszéljek ... Tetszik tudni, amikor a népek leirigykedték a tüzet a földre, aztán a Főnök szörnyű majrés lett és kiköttette Prométheuszt...

— Lári-fári — mordult rá Tivadar. — Összevissza fecsegsz, angyalkám. Prométheusz a mitológiába tartozik.

— Na és? — nézett rá ártatlan kőszemekkel a kőangyalka. — Nem mindegy? Azt hiszi, Tivadar úr, hogy a népek másképpen bökték egymásba a bicskát Baál meg Allah meg Visnu meg Manitou meg Jahve idején? A bicska az bicska, Tivadar úr!

— Szóval szerinted mi a teendő, angyalkám? — kérdezte Tivadar, részint mert kezdte unni az angyalka fecsegését, részint mert az árkot hovatovább kezdték egyre huzatosabbá tenni a fejük fölött pásztázó aknák, s Tivadar azon tűnődött, vajon az öreg kordés és Petyuláék idejekorán fedezékbe vonultak-e. Mitévők legyenek a népek, ha már egyszer lekászálódtak a fákról?

— Ő, az emberré válásnak még ma is komoly akadályai vannak, Tivadar úr — közölte a kis kőangyal fontoskodva. — A dolog nem olyan egyszerű, ugyanis. Éppen ez a Második Számú Általános Hadparancs lényege.

— Az akadályokon csavarmenetben kell átsiklani — emelte fel az ujját Tivadar hebehurgyán. — Sohasem hallottál még az archimédeszi csavarról, angyalkám?

De az angyalka nem hagyta magát.

— Tessék nézni: itt van például a vén lengyel. Tivadar úr előléptette. Jó. A kecskéket is előléptette. Nagyon jő. Hazaengedte a bakákat. Ez is nagyon szép. De mi legyen a többiekkel? Mindenkit alezredessé akar előléptetni? Vagy most a változatosság kedvéért az alezredesekből akar közlegényeket csinálni? Akkor ott vagyunk, ahol voltunk, Tivadar úr.