Irodalmi Szemle, 1973
1973/10 - Rácz Olivér: Álom Tivadar hadparancsa
tósága külön hadparancsban volt kénytelen kiadni „Ne káromold! Mért bántod!“ szövegű falragaszok formájában a tilalmat — minden laktanya minden folyosóján, minden tábori és hadműveleti körletben kifüggesztettük, kiragasztottuk, kiszögeztük; egyes alakulatoknál, például a huszároknál és a tüzéreknél, no meg az utászoknál több példányban is, de be kell vallanom, nem sok sikerrel, kegyelmes uram... Mostanában nagyon csúnya szavakkal illetik a népek a szenteket, kegyelmes uram... Aztán meg a legénység nagy része református, kegyelmes uram, és ezeknél a vallás — — — Tivadar egy kézmozdulattal elhallgattatta. — Nincs közöm a valláshoz, alezredes — mondta kurtán. — A reformátusokhoz, mohamedánokhoz, tűzimádókhoz, kemény nyakú luteránusokhoz, vastag nyakú kálvinistákhoz, ágostai hitvallású evangélikusokhoz, sőt a hosszú nyakú pápistákhoz sem. Ez a papok dolga, alezredes. Amiről én beszélek, az művészet, alezredes. Emberi, csodálatos művészet. Áhitatos, magasztos, emberi művészet, alezredes. De ehhez maga nem ért. Maguk azon az izén, azon a tiszti akadémián nem tanultak művészettörténetet, alezredes? Vádlón a szárnysegédre szegezte a mutatóujját: — Gótika, barokk, neoromantika, alezredes? Nix? Botticelli, Raffaello, Veronese? Semmi? Giotto, Michelangelo, Goya, Van Gogh — nna: Ajtósi Dürer, Munkácsi, Csók — ezeket csak ismeri, alezredes?l Még mindig semmi? — Megcsóválta a fejét, széles mozdulattal a stációk és a vadgesztenye fák felé intett: — Ez itt gótika, alezredes. Meg neoromantika. De ehhez maga nem ért. Na menjen: hozassa rendbe a Veronika kendőjét! Várjon! — Átnyúlt az asztalon, félretolta a segédtisztet, oldalt hajolt, kipillantott a segédtiszt fekete fedelű jegyzettömbje mellett a gesztenyesorra. Amit látott, nyilván örömmel öltötte el, mert bólintott, és újra felemelte a mutatóujját. — Az öreg kordést pedig még ma, az esti napiparancsban elő kell léptetni századossá — mondta eiiagyüíő hangon, mert a gesztenyesor végén, a kaptatón, akkor ballagott fel a vén lengyel a kecskéivel meg a szamaras kordájával. Moslékot fuvarozott a közeli majorból, s a hosszú fülű, kecses léptű csacsi előtt egy okos szemű, gubancos bundájú, fekete kiskutya mutatta nekik az utat. A szárnysegéd eltátotta a száját. — De ... de ... a ... a ... az öreg kordés nem is volt katona, kegyelmes uram — hebegte. Álom Tivadar gúnyosan végigmérte. — Miért, maga talán volt? — kérdezte csípősen. — Tudtommal eddig még egyetlen hadszínteret sem tisztelt meg a becses jelenlétével. Egyébként, látja, ezt is rosszul tudja, kedves alezredesem. Az öreg kordés igenis volt katona: boldog emlékezetű első és utolsó Ferenc József császárunk ellen harcolt a nagy háborúban, a lengyel légióban. Ezt jegyezze meg magának. Éppen ezért — ütött az asztalra, de nyomban eszébe jutott, hogy ő voltaképen tábornok: vezérőrnagy vagy vezérezredes vagy valami ilyesmi — ezt még mindig nem tudta pontosan; s orrhangon folytatta: — éppen ezért a ma esti napiparancsban, tizenkilenc óra nulla nulla perckor — jegyzi, alezredes?... Tizenkilenc óra nulla nulla perckor az öreg kordést emléklapos századossá — várjunk — maga milyen rangot is visel? ... Na persze, alezredes: ez igazán szép! Hát akkor írja: emléklapos alezredessé léptetjük elő, pont, a csacsi törzsőrmesteri rangot kap, vessző, a puli továbbszolgáló szakaszvezető lesz, vessző, a kecskék egyenkint c. őrvezetőként — írja, alezredes?... a kecskék címzetes őrvezetőkként vétetnek állományba, pont. Készen van? A segédtiszt a szája sarkához illesztette a ceruzája hegyét. A kéket. — Kegyelmes uram, muszáj mindjárt alezredessé...? — kérdezte siránkozva, a kék heggyel a szája szegletében. Ettől pillanatokon belül szép sötétkék lett az ajka, sőt a nyelve is. Tivadar gyönyörködve nézegette. — Maga kezd pedigrét kapni, alezredesem — mondta barátságosan. — Ez tetszik nekem. De katonai ügyintézésbe ne szóljon bele. Végeztem. Hátra arc! Bal-jobb, baljobb, bal-jobb ... A vén lengyel akkor ért fel a dombtetőre, szokása szerint a feje búbjára tolta széles karimájú, zsíros kalapját, majd teljesen fölöslegesen rászólt a már álló és puha orrával Tivadar zubbonyzsebét döfködő csacsira: — Hóoo! Aztán Tivadarhoz fordult:
