Irodalmi Szemle, 1973

1973/10 - Rácz Olivér: Álom Tivadar hadparancsa

— Mintha nyem izs október lenne, nyem igaz? Meleg, szép, jő — Hő, Petyula, minek nyeveletlenkedsz?! El tetszik kényeztetni az a szamár; már tejeskávé fogja kérnyi reggelire. Hó, Petyula! Kockacukor szamárnak, mikor jegyre van cukor — dohogta, de a szeme nevetett. Nyevetett.

— No, mozsd már Csenka izs — mondta megrökönyödve, mert időközben a kiskutya is Tivadar lábához sündörgött, s élénk farkcsóválással nyugtázta a kockacukor adagját. — Kecskéknek nyem tetszik adnyi?

— Dehogy nem — mondta Tivadar, és kinyitotta a Szigorúan Bizalmas!! K. T.III jelzésű katonai vasszekrény ajtaját. — K. T. — Katonai Titok. Vagy: Kecskéknek Takarmány — magyarázta bizalmasan, és nagy halom ropogós káposztalevelet tartott a kecskék szája elé.

Az öreg kordés letelepedett egy kidőlt sírkőre, és a kalapja széles karimája alatt megtörölgette gyöngyöző homlokát.

— Már ez a mozslék sem igazi — legyintett a kordé felé. — Háborút állatok izs megérzik.

— A háborút állatok csinálják — hebehurgyáskodott Tivadar, megfeledkezve a rangjáról.

Az öreg kordés szemrehányóan megcsóválta a fejét.

— Ez izs nyem jó beszéd. Állatok nyem csinálnak háború. Petyula csinál háború? Csenka csinál háború? Kecskék csinál háború? Ez izs nyem jó beszéd... Emberek mondják, ha dühös: tye lő! Tye gyisznó! Tye marha!.... Ló csinál háború? Gyisznó? Tyehén? Vagy ki? Lő hazud? Csal? Lop? Gyilkol? Ló küld polyákot szögesdrót mögé? Ttyehén rabol? Gyújtogat? Öl? Tyehén küld embert gázkamrába? Gyisznó ássa be elevenen földbe, hogy pólyáknak csak feje kilátszik? Nem! Csak ember! Állat tud erkölcs. Tud illendőség. Persze, ha nyem elrontik... Petyula, haggyál tiszt urat békin. Egészen összenyálazza mundért... Tetszik kecsketej? Van friss.

Kidugaszolta az üveget, megtörülgette a kabátja ujjával az üveg száját, és Tivadar nagy kortyokban nyelte a sűrű, még langyos kecsketejet.

— Ez van Tyerkától — mondta az öreg kordés büszkén. — Herceg ilyet nem iszik.

Terka a neve hallatára felemelte a fejét, lustán Tivadarhoz ballagott, mekegve lel- hánytorgatta a sérelmeit és az érdemeit, aztán egy gyors oldalvágással gyöngéden Tivadar combjába fejelt. Tivadar álián lecsordult a tej, az öreg kordés megbotrán- kozva káromkodott.

— Pszjakrev — mondta —, tye szajha!

Tivadar még egy utolsó, kiadós kortyot kortyintott az üvegből, megveregette a kecske meleg nyakát, s elismerően mondta: — Finom volt, TJerka. Azt hiszem, c. tizedes leszel.

— Tyizedes nyem engedi legelnyi kecskéket a sírok mögött — panaszolta az öreg.

— Azt mondja, zavarják rádiósokat, híradósokat. Meg bogyókat hagynak sátrak körül. Tyehetnek róla? Kecske mind golyószórős — mondta elgondolkozva. — De tyizedes nyem szeret kecsketej. Aszongya: büdes.

— Buta beszéd — mondta Tivadar. — A tizedesnek majd a fenekébe rúgok. A kecskék pedig c. szakaszvezetők lesznek, és ott legelnek, ahol akarnak. Nem parancsol nekik a tizedes.

— Köszönök szépen — bökte meg az öreg a kalapja karimáját. — Szedhetek vad- gesztenyét izs?

— Az egész termés a magáé — intett Tivadar. — Majd segítek szedni. Csak a már- ványos héjúak közül hagyjon meg nekem néhányat. Szép nagyokat — nézett kérőn az öregre, mert Tivadar már gyerekkorában tábornok volt — egyszerűen Tábornok, semmi vezérezredes —, és hadserege szép, márványosan barna, fényes vadgesztenyékből állott. Álom Tivadar nagyon sok csatát, hősi ütközetet nyert meg fényes-szép hadseregével: visszafoglalták a sápadtarcúaktől az egész prérit, a cheyennek földjét, a sziúk legelőit, a dakoták dombjait. Természetesen több férfias furfanggal, csellel, merész rajtaütéssel, mint durva erőszakkal, mert hiszen a sápadtarcúak tarka üveggolyók voltak (alapjában véve nem is voltak aljasok vagy gonoszak, csak megtévesztették őket: a végén mindig magukba szálltak és elszívták a békepipát vörösbőrfi estvéreikkel), s ezeket is kímélni kellett.