Irodalmi Szemle, 1973

1973/10 - Balázs Béla: Az Új Szó indulása és szerepe kulturális életünkben

a csehszlovákiai magyar nép ajtaján: a jobb jövőbe vetett bizalom és biztonság szava ... Csehszlovákia magyar dolgozói sok viharos napot láttak. Sebeket kaptak, sebeket osztottak. Egész életüket a tőkések, földbirtokosok és zsíros parasztok elleni kenyérharc foglalta el. Az osztályellenség elleni küzdelem formája ma nem a kenyérharc, nem a sztrájk, hanem a kitartó, önfeláldozó és lelkiismeretes munka. Ez az a nehézüteg, mellyel halomra lehet lőni a bel- és külföldi reakció összes mesterkedéseit, érveit és rágalmait... Magyar dolgozók, a munka jegyében köszönt be hozzátok az Oj Szó. Fogadjátok szeretettel!”

S a magyar dolgozók szeretettel fogadták, örült a munkás, a paraszt, az értelmiségi és általában az egész csehszlovákiai magyar népcsoport.

Az Űj Szó azzal a szándékkal látott munkához, hogy hangadója és segítője legyen a csehszlovákiai magyar dolgozóknak. Már indulásakor kötelességének érezte, hogy Csehszlovákia Kommunista Pártja és a csehszlovák kormány irányelvének szellemében mozgósítsa a magyar nemzetiségű dolgozókat az országépítő feladatok teljesítésére, támogassa a falvak szövetkezetesítésének gondolatát, terjessze a szép szót, a szocialista eszmét, népszerűsítse az új munkamódszereket és a legjobb dolgozók munkasikereit. Állandóan kötelességének tartotta, hogy az újság nyújtotta lehetőség keretei között rendszeres népműveléssel, széles körű politikai felvilágosító munkával küzdjön az emberek tudatának megnyeréséért, a szocialista ember kialakításáért.

Ám az Űj Szó nemcsak ösztönzött. Alighogy megalakultak és munkához láttak a különféle kulturális együttesek, használta a bírálat fegyverét is. Az 1949. október 8-án Léván tartott műsoros est kapcsán például hosszú cikkben elemezte az észlelt hiányosságokat. Elmondta, hogy a múltra való tekintettel a csehszlovákiai magyarok nagyon sokat vártak a lévaiaktól. Az első köztársaság éveiben a Háber Zoltán vezette műkedvelők országos viszonylatban is az elsők közé tartoztak. Tornócon, a nagy antifasiszta tüntetés alkalmából — szabadtéri színpadon, sok ezer néző előtt — 1938-ban ők mu- tatoták be a Toldi dramatizált változatát. A lévaiak az 1949 októberében rendezett műsorral azonban nem ezt az utat, nem ezt a hagyományt folytatták és fejlesztették tovább, hanem a háború alatt divatba jött kívánsághangversenyekre, majd a később oly népszerűvé vált, de szintén kétes értékű „Szív küldi, szívnek, szívesen” — féle műsorok mintájára szervezték az előadást.

Kifejtette, hogy helyes, ha az egész héten odaadóan dolgozó és nehéz munkát végző emberek a szabad időt jókedvben, kacagással, szórakozva töltik. Helytelen viszont, ha a szabad időt valaki — akár tudatosan, akár nem — arra használja, hogy a magyar dolgozókat anyósviccekkel, házassági szédelgésekkel, sőt ezen túlmenően kimondottan idejét múlt viccekkel vagy versekkel mulattatja. Azzal érvelt, hogy a „belehalok én, ha maga nem lesz az enyém” szövegű daloknak ugyanolyan kevés közük van a magyar népdalhoz, mint az úgynevezett „magyar ruhának” a magyar népviselethez. Az utóbbival kapcsolatban aláhúzta, hogy az igazi magyar ruha nem az az Olaszországból importált reneszánsz torzszülemény, amit az uralkodó osztály akasztott a népszínművekben szereplő parasztokra. Az igazi magyar ruha a népviselet, amelyet a magyar nép, a magyar parasztság megtervezett és meghonosított. Ilyen többek között a matyó, a kalotaszegi-, a kalocsai-, a mezőkövesdi-, vagy nálunk a martosi népviselet. Ha ezt a népviseletet öltik fel a kulturális együttesek, ennek örömmel tapsolunk nemcsak mi, csehszlovákiai magyarok, hanem bizonyára a szlovákok is. Elsősorban azért, mert ez fejezi ki a magyar nép művészetét, világát.

A lap állandóan figyelemmel kísérte a műkedvelő együttesek munkáját, mindenekelőtt a vidéki színjátszókat. Melegen köszöntötte a Dedinské divadlo (Faluszínház) magyar részlegének 1950 szeptemberében tartott első bemutatkozását is. Kérte az együttest, legyen a köztársaság magyarlakta vidékein a haladó gondolat szóvivője, fejlessze a falu kultúráját.

A csehszlovákiai magyarok kulturális életével ekkoriban Egri Viktor foglalkozott a legtöbbet a lap hasábjain. Rendszeresen beszámolt a műkedvelők tevékenységéről is. Cikkeinek az volt a visszatérő alaphangja, hogy a falusi színjátszók a falu kulturális életének élharcosai. Amikor darabot tanulnak, mindenekelőtt önmagukat képezik, tudásukat bővítik, műveltségüket fejlesztik. Döntő jelentőségű ezért, hogy a színjátszók összejövetelei ne folyjanak le egy teljesen hamis hangú népszínmű vagy operett légkörében, hanem a szereplők olyan darabok bemutatására törekedjenek, amelyek szé