Irodalmi Szemle, 1973
1973/9 - HAGYOMÁNY - Csanda Sándor: Fábry Zoltán és Sziklay Ferenc levelezése
Ezért, ezért kell Neked ezt a Téged szomorúan érintő hírt küldenem; hogy a tagságot nem fogadhatom el. Tartozom épp barátságunk őszinteségének azzal, hogy Neked ezt nyíltan — megmondjam. És megtehettem, mert tudom, hogy — emberileg nem vetsz meg érte és hiszem, hogy ezután is épp olyan közel leszünk egymáshoz, ahogy kezdettől megszorítottuk egymás kezét. Meleg szeretettel köszöntlek Fábry Zoltán Ui. Nem tudom, szükség van-e hivatalos nyilatkozatra. Mellékelek ilyet. A Hangzatkáról a kritikát elküldtem a Genius-nak, de úgy látszik a Jarnőé már ott volt, mikor az enyém befutott. Stősz, 1924. XI. 27. Kedves Feri, így most azonnal válaszolok. A „goromba“ levélre eddig azért nem válaszoltam, mert úgy tudtam: nem vagy otthon, a lapokból olvastam: hol itt, hol ott. Jó, hát elhamarkodtam. Ezt bevallom. Bevallani könnyű. De — megtörtént. Visszacsinálni nem lehet. Vállalni kell. Tudtam és tudom — hogy hátrány, ha lemondok. De valami olyan kegyetlen likvidáló napom (és előtte hetek, hónapok) volt, hogy minden gondolkodás nélkül határoztam. Elégetni a hidakat! (Öngyilkos lépés?) Mindent, ami a hátam mögött van, aki leköt, ami féken tart, ami „tekintetek“-re kényszerít vagy gyengít. — És előttem az új út. Látok valamit? Sejtés az egész. Bizonytalanság. De magához húz. Ismeretlen vonzás ez. Hová? Ki lehet-e fejezni szavakkal? Mai terminusok még csalóképet mutatnak. Rosszul fejezik ki a tényt, a fogalmat. (Kicsit kompromittálva minden). Megyek. Hová? Az ismeretlenre, a mágnesre könnyű ráfogni, hogy neve van. Amilyen nehéz volt régebben a szó: „ember", olyan könnyű fajsúlytalan ma. Az új szappanbuborék. Játék. Szavak. Oj szókéjelgés. Oj álarc. — Aki igaz szívvel lépett az útra és ezt látta, az vagy megrekedt az atmoszférában, vagy megfordul, behunyja a szemét, vagy — vagy vagy? Ordít egyet. Ködbe vágódik a(...): levegőt, igazságot. És a nyílutcán elindul. (Nehezen olvasható rész, talán nyílegyenes utcát, utat jelent — Cs. S.) De hang: élő hang. És kéz, és ököl és tenyér, és megint ököl. De mozdulat: szeretet — és sokszor, legtöbbször: gyűlölet. Gyűlölet a szeretetért. A nyers hang, nyers ököl. Tiszta utcát! Szabad levegőt. Szabad teret. Mozgás! Megyek. így. És csak így érek el a rabszolgákhoz. Csak a rabszolgákért vagyunk itt. Minden más szó, mozdulat felesleges, bűnös. — Irgalmas szamaritánus? Kevés. A szamaritánus bekötözte a sebeket és felugrik: ordít, mert ott, ott megy a farizeus. Ordít, hogy mindenki hallja. Vagy megfogja, utánaszalad és megfogja és visszahozza. Tetemrenézésre. Ez kell. Ez is szépség. Az egész egy képben, egy csoportban és szétsugárzón. Megyek. Hová? Még sötétség. Az irgalmas szamaritániust tán el sem fogadják, akikhez készül. A sebesült tán le is üti, amikor feléje hajol. Mert csak az egy lehajló mozdulatot látja: az ütést, a kisebbítést, fosztást — és a segítő kéz indulása egybe esik a sújtó kéz ívével. Az irgalmatlan igazságú irgalmas szamaritánusból egykettőre — fogadatlan prókátor lesz. Ez a bizonytalanság, a nevetség veszélye, de ezt is vállalni kell. Ez csak a pillanat veszélye. Ha a fej lebukott, ha a kötél elvégezte a munkáját, ha a nevetés szétfutott: a megismerés hosszú csendje jön. És akkor már látnak, akikért elindult a szem, hogy nézni tudjanak. És akkor hallják a hangot. És ez a fontos. Egyszer, egyetlen egy résen befúrni a szívbe, az ökölbe, az akaratba, a vágyba. És elérek. Hová? A rabszolgák: emberek az embertelenségben. Hol vannak? Mindenütt. Hol a legtöbben, hol tömegesen, betegesen, bűnösen tenyésztve, egymást fertőzve, levegő nélkül? Tömeg. Hol a talaj, ahol még minden lehet? Újra élőiről. Egészen élőiről. Tömeg. Embertelenség embertömege. — Az „én“ eltűnik, az „én“ eloszló erő, szétáradó fluidum. De — utat kell nyitni, törni, vágni véresen, operációval: az „én“ elindul. Az akaratra, tettre, alkotásra fokozott, akkumulált én. Itt erőszak kell, mindentől szabadulás, talajugrás új közös talajra: „én már meghaltam, már csak mi vagyunk.“
