Irodalmi Szemle, 1973
1973/9 - HAGYOMÁNY - Csanda Sándor: Fábry Zoltán és Sziklay Ferenc levelezése
Ez; Földes. Az első, aki döbbentően és egészen megcsinálta, végigcsinálta. Megyek. Hová? Vele. Ö mutatta meg az utat. És azóta én mást nem csinálok — csak épp vele vagyok. Csak épp őrködöm telette, vigyázok rá; ha meg akar halni — nem engedem. Ha panaszkodik, ha gyenge, ha elfárad: irgalmas szamaritánus vagyok és irgalmatlan akaratú: Te már meghaltál — már csak mi vagyunk. És minden percben rettegés: hátha kevés a szavam, hátha nem ér oda a levelem, és a veronál erősebb lesz, mint — mi. Feri: én nem tudom, miért mondom el ezt Neked, amit senki sem tud? Miért kell, hogy tudjad: ha ebben a pillanatban meghalok, nem hiába éltem. Másfél évig: én az energiátlan, az akaratlan — minden energiámat beleömlesztettem ebbe az emberbe, hogy éljen, és mindenkinek és mindig éljen. — Miért kell, hogy ezt tudjad? Miért épp Neked beszéltem ma így — aki tán kinevetsz? Aki tán csodálkozva hallgatsz? Miért? Nem tudom. Annyira: fizikailag itt érezlek magam mellett, hogy hangosan mondom a szavakat. Nem tudom, mi ez, miért, de olyan jó most épp Neked beszélni. Talán: mert nagyon egyedül hagytok itt a börtönben. Talán mert egyikőtök sem gondol arra, hogy én — fogoly vagyok. Hogy börtönben élek. Talán, minden csak — talán. És én messze vagyok. És seholsem vagyok. Mert a nevek nem sokat mondanak, hamisan fejeznek ki mindent. Hol vagyok? Hová értem? Proletárok? Kommunizmus? A nevek rosszul vagy nagyon is jől fejezik ki az igazságot — csak épp, hogy az emberek tódozzák-fődozzák, vagy pedig — meggyalázzák azokat. Nem kell nevetni Feri, ha mégegyszer leírom: börtönben vagyok. Messze mindentől, elfojtva mindentől és közel mégis mindenhez. így messziről nézve olyan nevetségesen kicsire zsugorodik minden, ami egyszer fájt. Hogy például a Prágai Magyar Hírlap olyan finoman kirúgott, hogy senkinek sem jutott volna eszébe, hogy a börtönzárba (n) kulcsot szokás forgatni. Olyan nevetséges minden kis koldulásom, olyan semmi. És most csakugyan börtönben élek. Boltos vagyok: 1 kilő liszt, 10-ért paprika. Csak vevők nem jönnek. Édesanyám beteg, és van még egy vak nővérem. És néha estére a fiókban 9 korona és 13,50 van csak! Ebből legfeljebb 25 % haszon. Elképzelheted, hogy élünk. Megijednél, ha egyszer látnád a ruháimat, mindent. És sehonnan sem tudok pénzt szerezni. A Napló július óta egy krajcárt sem fizet — most anyámért és nővéremért kénytelen voltam magam visszakoldulni a Prágaihoz. Félek, hogy nagyon is őszinte levelet Írtam, és másodszor is kirúgnak. — Este fáradtan jövök a szobámba, dolgozni akarnék, de nem megy a szokatlan fizikai munka annyira kimerít, hogy csak aludni, aludni. Aztán a tényleges „likvidálás“. Jelen pillanatban (természetesen a sztrájktól eltekintve) nincsen nyomdapapiros, mely megtűrné az én szavaimat. (Erdélyben: a Genius megbukott, Jugoszláviában az Üt meg sem jelent. Csak a portókért kár.) Csakugyan ott tartanék, hogy a „polgári“ lapok likvidálnának? így. Ilyen állapotban robbant belém a K. Társaság tagsága. Ezért volt a felelet: én is likvidálok. Elégetni a hidakat! Ezért. (Öh, hát csakugyan most jut eszembe, hogy ez az egész beszélgetés: magyarázat akar lenni, miért utasítottam vissza a tagságot.) — Nem, nem. Ezt már el is felejtettem, azért írok Neked, a tagság visszautasításának igazolása miatt. Nem, ez több, ez a mai beszélgetés. Kell, erezzed: közben több lett. Majdnem — minden. Hidd el, fáj ennyire baráti, testvéri beszélgetés után megírni mégegyszer: megtörtént. Visszacsinálni nem lehet. Mert ugye azt csak nem tehetem meg, hogy a visszautasítást visszavonjam? Ez már játék lenne. Azt Írtad: „adja Isten, hogy meg nem bánd“. Hogy ezt írtad, köszönetképp én nem írhatok vissza mást, mint azt, hogy: adja Isten, hogy megbánjam. Azzal, hogy ezt kívánom, jelzem, hogy már meg is bántam, mert ezzel a legjobban igazolom (és kívánom, hogy a jövőben is igazoljam) — hogy az amit csináltok, munka és érték. És a Ti legszebb jutalmatok az, hogy valaki — bánja, hogy elhamarkodott válasz miatt még jobban becsapódott a börtönajtő. De Nektek éljen a munka és az eredmény. Nekem vállalnom kell egy elhamarkodott lépés bűnhődését. És most: ha ez Így — tehát a visszautasítás dacára — lehetséges: a rám bízott feladatot szívesen vállalom. Talán — alkalmas jogcím: ha „mint vendég“. Persze:
