Irodalmi Szemle, 1973

1973/9 - Varga Imre: A szobrász (I)

A szobrász a szembenülőre néz. Az fehérpöttyös kék inget visel, meghatározatlan formájú, foltozott bársonynadrágot, barnásat, lábán rojtos bőrcsizma, azonkívül az ing fölött kopottas szürke mellény; ha a fiú feláll, egészen a térdéig leér, a mellényen két zseb, az egyikben cigaretta, gyufa, a másikban egy kisméretű zsebnotesz, megrágott ceruzavég, a fiú haja közepén kettéválasztva, két oldalán a válláig ér. (Szólítsatok csak Edinek.)

Edi ma furcsa, megint egész nap vihog, mondták egymásnak a lányok, akikkel a parkban szokott találkozni. Tudod, Edi mit mondott...? — Szívesen idézgették őt; kirajzolódott a barátai közül, de úgy tett, mintha a haverok és havernők lettek volna a tanítómesterei, nem szeretett okosmikulásnak látszani. Edi nem szerette a magazin költőket, a tapsikoló hóvirágokkal teleültetett tavaszköszöntőket, a megcukrozott és hamvas narancsgerezdekkel díszített történeteket, a kimarjult lábú, sántítva kecseskedő verseket (mennyi költő, uramisten! de ki itt a költő?!], ásított a naptárirodalomra. Ezt volt Edi, illetve ennyi volt Ediből pár óra alatt megismerhető, de a régebbi haverok sem tudtak többet róla, sem az életéről, pedig közvetlen volt, de olymódon, hogy közvetlenségében volt a méltósága, fölénye, azzal takarózott, azt kötötte fel nyakkendő helyett.

„A mesék meg Kafka, azok ... járnak utánuk a dilettánsok, szaglásznak ... szimatolnak.“

„Ezek a lüké írók mindig a nehezebbe kapaszkodnak, holott vannak ijesztően egyszerű dolgok is. Egyszerűek... (kifordította mindkét tenyerét, megmerevült az arca, így adott nyomatékot ennek a kifejezésnek). Hülyeség kényelmes göncök helyett páncélt ölteni magunkra.“

— Minden író Curtiusnak képzeli magát, azt hiszi, nélküle összeomlana a Fórum. Micsoda önfeláldozások. Hülye szenvelgésekbe rejtve, a romantika ködébe bugyolálva. Jókai, Hugo, csupa lelkesedésbe belefáradt nyavalygős. Most csak az anyagtalan lendület van meg belőlük. A némafilmek komikuma.

— Mégis... Edi, szerinted ki az író...? Kit tartasz igazinak — kérdezte a szobrász.

— Az írók nem nagyon érdekelnek; az igazi ember mind költő. — A költő szónál grimasz, gesztikuláció —: Cervantes, Krisztus, Shakespeare, Szophoklész. Mind... A költészet nem okvetlenül a lírai antológiákban van. A versírás többnyire áldott nagy együgyűség, betegek önvigasztalása. Plusz egy kis mestermunka, meg isteni sugallatok ...

(Hosszabb, ideges csönd).

— Mondjuk Van Gogh... — veti fel a szobrász a fejét.

— Van Gogh költő. Ogy értem, a lényege költő, nem a formája. Mint Krisztus vagy a többiek ...

A szobrász mond valamit, nem érteni teljesen a beszédét, csak két szót hangsúlyoz szokatlan tisztán, s ebből Edi megérti, hogy neki szólt. Várakozón tekint a szobrászra. Ez megismétli a kérdést:

— Nem gondolod, hogy túlságosan merész vagy a fogalmakban?

— Már mondtam, a költészet nem forma, úgy értem: nem kellékek gyűjteménye. Hogy micsoda, mégis...? Magam se tudom pontosan. Inkább érzem, De a képzettel úgy általában tisztában vagyok. Tudom, hogy mi nem költészet — fölismerem. Vannak szempontjaim. — Egész halkan megismétli —: Szempontjaim. Nem beszélek anélkül, hogy tisztában ne lennék önmagammal. Értsd meg, nem vagyok hajlandó az asztalos- munkát, a farigcsálást költészetnek nevezni. Látod, Dante nem farigcsált. Pedig neki lett volna joga rá. És okot is találhatott volna rá, amennyit csak akart. De hagyjuk. .. Hagyjuk... A művészet nem jótékonysági egylet, hogy elanyátlanodott polgárokat, ügyes kezű mesterembereket vendégeljen meg klasszikusan tágas fogadótermében, s a kaja előtt aperitívként tálalja fel a halhatatlanságot.

A szobrász nevet, Edi rágyújt egy cigarettKetten mennek a templom előtt, a szobrász és a fiú. Árnyékuk két hórihorgas, megnyúlt szürke folt, egymásba suhan és szétválik.