Irodalmi Szemle, 1973
1973/9 - Varga Imre: A szobrász (I)
EDI: Minden költő ért ahhoz, hogy parodizálja magát. És most nevess ... még Krisztus is. A nagy életpályák csupa ellentmondás. A nagy művek, a nagy emberek... Olyan az, mint egy temetés a kívülállónak. Négy erős tag cipeli a koporsót, benne a hulla. Mindenki csöpög, szomorkodik. Aztán az egyik tag megbotlik, komikusán eltárnyad, a koporsó a földre zuhan, mire a külső szemlélő elkezd nevetni. Ha becsületes ember, biztosan vihogni fog. Szóval a jó írásokban, életművekben, kényszerből használom ezt a szót, meg mit tudom én miben, megvan a koporsó is, a nevető ember is. Ezért emlékszem vissza egy könyvre, ahol egy férfi végighülyüli a fele napját, aztán golyót ereszt a fejébe. A boldogságot már senki se veheti el tőle, az övé marad, viszi a föld alá. A történet inkább elgondolkoztató, mint perverz. A templom ajtaja nyitva. Kihallatszik a virágvasárnapi passió szövege: „... Akkoron a tanítványok mindnyájan elhagyván őt, elfutának. S amazok pedig fogván Jézust, vivék Kaifáshoz, a papifejedelemhez, ahol az írástudók és a vének egybegyűltek vala. Péter pedig követé őt távolról a papifejedelem tornácáig, és oda bemenvén lsiile a szolgákkal, hogy lássa végét..." A hang lassan érthetetlen mormogásba fullad, mindinkább halkul és elhal. Mindketten a szövegre figyeltek: a szobrász és a szürkemellényes. Árnyékuk már lecsúszott a templomfalról, most a nagy, korhadt fapalánkokon, amelyek a kis konyha- kertet kerítik be, ingott, lengett, megnyúlt, összezsugorodott. A távolban feltűnt a folyó. A vizet ugyan még nem lehetett látni, de a parton levő fák és bokrok jól mutatták a kanyargós meder irányát. Két ember sétált a folyó felé. Mentek az árnyékuk után. Virágvasárnap volt. Mindketten hallgattak, úgy kullogtak a folyó felé. A szobrász vállán keskeny bőrszíjon lógott a fényképezőgép. A távolban egy-egy présház teteje tűnt föl, aztán betongyűrűk, földbe süllyesztve, hogy a szőlősgazdák megkeverhessék bennük a permetlevet. Az egyik közeli betonhordó oldalán két piros betű: J. T. A piros olajfestéket vastagon vitték föl a betonra, mert a J betű alján látni lehetett a festék- csorgásokat, parányi, egyre vékonyodó barázdák, amelyek lencseszem nagyságú dudorban végződnek, a T betű szára pedig vastagra sikerült, az alja egészen széles volt, így messziről stilizált üstökösnek látszott. A hordó belülről kékeszöld volt. Ha valaki belenézett, hidegnek és fémesnek látta — biztosan a színek és a döngölt aljazaton növő sárgás, hosszú szárú gaz miatt. Messziről alig kivehetőn egy kápolnácskának nevezett útmenti építmény látszott. A szobrász és Edi lihegve, fújtatva, egy-egy hantban, barázdában, vagy rőzsekötegben botladozva, erőlködve gyűrődött fel a dombra. — Aki .....................nem............de...............nagy... — Nehéz szavak koppannak a földön. M ás szavakat, mint a pelyvát, elfúj a szél. — Utolsó alkalommal felidézem a halál határán élő dolgokat. — — — a domb vállán gyűrött harangszó. Mintha harangoznának. De hisz az lehetetlen. Ilyenkor? A füvek, dudvák rohama a domb ellen — hullámozva, tajtékozva, dühösen szaladnak a kopár tetőnek, hogy megostromolják, de a kő, a kavics nem enged, a füvek, gazok rohama megtörik a galagonyabokrok előőrsein. A füvek újra kivárják a szelet, aztán a szél fedezékében megint megrohamozzák a követ, s lent az országút fekete szalagja a szobrász és Edi a dombon Nézelődnek kanyarog, látni, amíg el nem takarja egy kuglóf'alakú domb. A füvek ismét megindulnak, nagy lendülettel, hogy bevegyék a dombtetőt a szobrász és Edi a dombon Nézelőd--------— A táj meghunyászkodik. A rét kéjesen felborzolja szőrét. A kaszáló felett, ahol ősszel a köd arab kancái legeltek, csak satnya bokrok látszanak, itt-ott elszórtan. A bokrokká szilárdult, a bokrokká zöldült ködöt valaki szürkére fest-------------
