Irodalmi Szemle, 1973
1973/9 - Varga Imre: A szobrász (I)
Egy arc közeledik. Arc. A. R. C. Mint egy képregényfigura arca premier-planban, erősen felnagyítva, egy comicsból kinagyított férfiarc, egy Roy Lichtenstein figura; először jött, mint egy ponttá aszott fénykép, aztán betölti a koponya belső falát, mint egy kupolarajz (fekete-fehérben), az asztal túlsó szélén megállapodik, az arc már ott marad, száj mozdul, ajkak válnak el egymástól, fogak villannak (egy halvány mosoly után? vagy mondott valamit a száj? mondani akart?), a szobrász az arc tudatosítása után befelé fordul, hogy megvizsgálja a koponyában szétterülő arc titkát, figyelme a dimenziókra irányul, a koponya belső falára vetülő kétdimenziós arcra; végre a látomás átbillen a holtponton: egy koponya melyből kiszürcsölték az agyvelőt a koponya belső falán ~ a kiszáradt vécépapír-barna csontfalon képek akár egy bazilika kupolájában, egy varázslatos kápolnában, de az alakok mindegyike fekete-fehér, és nem is annyira méltóságos, mint egy szenteket ábrázoló falfestmény, inkább groteszk, egy századeleji filmet hirdető plakáthoz hasonló, csupán a középpontban ülő Krisna körül látni halvány vibrálást, mintha a szemei fluoreszkálnának, és Krisna rengeteg kezével zsonglőrködik: teniszlabdákat és üres sörösüvegeket dobál a levegőbe, az egyik palack hasáról a címke levált, csak egy kis részén tartja még a ragasztó, a sarkán, s a címke méltóságosan hullámzik, zászlóként, mint egy ünnepi lobogó a gyönge szélben; a kép többi részét más figurák töltik be, egy furcsa kompozíció törvényeinek engedelmeskedve, körvonalaik hullámzanak, akár a búzaföld a szélben, fátyolfüggöny a huzatban: Strucc Jeromos hegedűszólóval teszi teljessé a zsonglőr-produkciót, Ludas Matyi pedig Van Gogh levágott fülén ül, komikusán ingatja magát előre-hátra, miközben nagyokat pislog, aztán: Miki egér fontoskodva szaladgál, illetve úszik a csendben, a szája mozog, de nem érteni, hogy mit akar mondani. Anyagtalan csönd. Aztán kihúny a kép, s a szobrász meglátja a szembenülőt, éppen a söréből kortyol, leteszi poharát, s a többi vendéget figyeli. Halk moraj. Erősödik, újra halkul. A szobrász megszólal: halk, rekedt hangja nagyon távolról jön. Idegen hang, nem találja helyét a térben, elfoszlik, szétesik: — A fejem néha ... egész váratlanul. Egy-két perc ... elmúlik. Egyre gyakrabban ... más életmód ... sohasem azt látom a dolgokban, amit kellene, mindig a látvány... — hosszabb szünet — ... a fontos, az elme saját dolgaival törődik, a külvilág és jelenségei csak arra valók, hogy talajt... adjanak ... a vízióknak ... egy mag pillanatok alatt szárba szökken, bimbót növel, a bimbó virággá feslik. Környezetemnek, úgy látszik, nincs állandó... alakja, amorf... gyúrható, amit az elme átformál, s egy kevés ideig képes is olyannak megtartani, amilyennek ő... az elme ... formálta. — Akár egy kokós... egy kábítószeres, azoknak vannak ilyen látomásaik. — Az arc már kezd természetes méretűvé válni, a koponyafalról lemállott a bizarr freskó, pontosabban mondva: lemosodódott, s most az orcák, a homlok, az orr kidudorodnak a homályos háttérből, az arc kiterjedése újra normális. A szembenülő tűnődő arc- kifejezése egyszerre változik át aggódóvá és szigorúvá. Nem iszol te túl sokat? Nem kellene ...? A szobrász mintha nem is hallaná. — Ha valaki másnak beszélnék erről, úgy tenne, mintha roppantul sajnálna és aggódna értem, talán még igyekezne is megnyugtatni, amikor meg hazaért, lemosdik derékig, hogy lesikálja magáról a veszettség kórokozóit, amik esetleg rólam kerültek rá. Pedig ... nem ... érzem ... magamat betegnek ... Semmi bajom ... Csupán dolgoznom kéne. Kézbe a kalapácsot, vésőt, és ... Hosszú szünet. Nyelések kortyolgatások, értelmetlen mormogás, összefonódó monológok, kibogozhatatlan értelem.
