Irodalmi Szemle, 1973
1973/9 - Varga Imre: A szobrász (I)
a zakó könyökén nagy folt, a felső gomb hiányzik, így kilátszik alóla a tépett, foltos szvetter, a gyűrött kockás ing; a kilépő a jobb kezével markolja a kilincset, s ahogy lelépdel a lépcsőn, nem engedi el, kétségbeesetten szorítja, egy negyed fordulatot tesz a körív középpontja, a kilincs körül, már lelépett a lépcsőfokokról, az ajtót húzza, vonszolja maga után, az csikorogva nyílik, sarkig kitárul (belül látszik a nehéz bordó kárpit, mint egyetlen személynek állított színpad, ha a szereplő éppen tízóraizni ment vagy a folyosón cigarettázik), a kilépő már ott áll a járdán, de még elég közel a falhoz, körülnéz, aztán hirtelen elengedi a kilincset, az ajtó nagy zajjal becsapódik, a munkanadrágos nem változtat testhelyzetén, csupán két kezét dugja a félig-meddig lefeslett zakózsebbe, valami után kotorászik, keres valamit, kivesz egy cigerettát, a szájába erőszakolja (valóban úgy látszik, hogy a száj nem akar kinyílni, s a cigaretta, akár egy vékony, rövid feszítőpálca, szétnyitja az egyberozsdult, vértelen ajkakat), végre sikerül — a cigaretta benn marad a szájban, a munkásnadrágos rágyújt, fuldokolva, krákogva, nyálat fröcskölve fújja ki az első slukkot, aztán mintha csak most vette volna észre, hogy már kint van az utcán, elindul lassan, kullogva, maga után húzva a lábát. Egyálalán nem olyan volt, mint akinek célja van. A szobrász egy pad mellől szemlélte az egyszemélyes némajátékot (bal lába a pad keresztvasán 10—15 cm-rel a föld felett, kezével a pad támlájára nehezedik, feje kissé oldalt billen), aztán — szinte egy időben a csavargóval — ő is megindul, föllépett a járdára, kibontotta bőrtokjából a vállán himbálózó fényképezőgépet, készített néhány fölvételt a térről; egypár hivatlan bámulója is akadt: iskolásfiúk, sétálgatás közben pihengető, pihegő öregasszonyok; a szobrásznak szüksége volt a fotókra, otthon majd jól megnézi őket, s kijelöli rajtuk a szobor helyét, ezért minden figyelmét a beállítás pontosságára és élességére összpontosította; mikor már telefényképezte a filmet, a gépet visszatette a bőrtokba, a szíjat a vállára igazította, és elindult a kávéház felé. Belépett. Az ajtó felső sarkában rugós szerkezet („VIGYÁZAT, ÖNZÁRÖ!“), az ajtóhoz erősített fémkar egy nagyon vézna, könyökben behajlított, paralízises gyermek- kézre emlékeztet; belépve kissé elhajtotta a súlyos bordó kárpitot, amelynek belső szegélyére bőrcsíkot varrtak, biztosan a kopás megelőzése, a kirojtosodás megakadályozása végett, derékmagasságban a bőrcsík arasznyi hosszan megfeketedett, bizonyosan a sok fogdosástól, s a szobrász a kávéházba lépve (mint a színész, ha befejezi monológját s a kulisszák mögé távozik) megállt az ajtó közelében, körülnézett, s látta, hogy nincsenek olyan sokan, az asztalokon fehér abroszok, mindegyik csücskében vörös fonállal kivarrott leltári szám. Űjra eszébe ötlött a kávéház előtt ácsingózó pepita zakós. Vajon hol ülhetett? Kedve lett volna megkérdezni a főpincértől, ki volt az az ember. Bizonyára többször is megfordult már itt. Később elfelejtette a munkás- nadrágost, leült az egyik asztalhoz, a fényképezőgépet a szék karjára akasztotta. Az egyik sarokban kályha a kályha és a közel álló asztal, illetve székek között kormos paraván, a bejárattal szembeni sarkot emelt tér, olajos dobogó foglalja el, kb. 3X1,5 méter, rajta hangszerek titokzatos összevisszaságban, némelyik letakarva (zongora, dob, a nagybőgő zöld vászonhuzatban). Kint, amikor a szobrász éppen befejezte a hangszerek szemléjét, elvonult egy felhő, a füstös terem megtelt nappal, a szobrász boldogan hunyorgott, és átült egy másik asztalhoz. Jött a pincér — či si prajete? —, karján fehér asztalkendő, a szobrász feje fölött belebámult a tükörbe, amely a fatapéta fölött félméternyi magas sávban borította a falat; a pincéren fehér dederoning, gyűrött-szürke csokornyakkendő; ahogy meghallotta a rendelést, elviharzott, a hasábfával kitámasztott lengőajtón át kisietett a folyosóra, fejét a hangszerekkel teleszórt dobogó felé fordítva, aztán a söröshordók és mindenféle ládák mellett berobogott a konyhába. Pár pillanat múlva megjelent, tálcán hozta a sörös palackot, mellette a pohár az üveghez hozzá-hozzákoccanva csilingelt; a pincér letette a tálcát az asztalsarokra, előkereste zsebéből a sörnyitót, egyetlen mozdulattal lemelte a kupakot, töltött (Vs rész hab, 2/3 rész sárga lé), letette az üveget, fölírta a rendelést és egy keskeny papírszeletre (P és mellette egy függőleges vonal), írott oldalával lefelé az asztalra tette, ráemelte a hamutartót, és újra eltűnt, kisietett a folyosóra.
