Irodalmi Szemle, 1973

1973/9 - Varga Imre: A szobrász (I)

az ablakra merőlegesen, a nagy vitrinnel szembeni könyvespolc fölött egy kinyitott atlasz nagyságú világos négyzet, kiválik a sötétebb környezetből, itt valamikor kép lóghatott, a fehér négyszög felett néhány centiméterre látni is a bemeszelt L-szög fehér dudorát.

A könyvek hosszan elnyúló árnyékot vetnek a falra.

A szoba közepén asztal, két fotel, az asztalhoz egy asztalka van hozzátolva, kicsi, könnyű — eredetileg dohányzóasztal lehetett — tele vázlattal, papírdarabokkal, teleírt kutyanyelvekkel. Annak a falnak a két sarkában, amelybe az ajtót építették, letakart szobrok, szerszámok, sokfajta kalapács, vésők s egy műanyag zsákban gipsz.

Ez a műterem. így leírva porosnak és élettelennek tetszik, mint ősmadárlenyomat a palában, véglegesnek, de ez csupán a félhomály és a nyelv megtévesztő varázslata; fényben a szoba megéled, s mit se bánva az utcai zajokat, a lépcső aljába dobált szobrokat, torzókat, beszélgetni kezd önmagával, suttogva, de keményen, a dolgok pontos és egyértelmű szavaival.

A szobrász találkozott az apró szerkesztőnővel, akin piros kötött szoknya volt. Kemény nő, feszülő húsú, mint egy érett gyümölcs, hamvas és kívánatos. Arca azonban, repedezett kavicsra, barázdált homokkőre emlékeztető arca idegenül hatott a tökéletes test fölött. Dús haja mintha nem is a fejbőréből nőne, hanem valahonnan a vállából, s a kis nő a hajjal csupán befedné a fejét, hogy így rejtse el fejbőre kőszerűségét. A szobrász bal lábát a piros-fehér sávos járdakorlát vízszintes rúdján nyugtatta, mindkét kezével a vízszintes felső vasrúdba kapaszkodott, s félig hunyt szemmel, alig észrevehetően ingatta magát. A szerkesztőnő háttal az utcának állt, egy mohos betonfal felé fordított arccal, kissé balra a szobrásztól, a járdakorlátnak dőlve, lába — formás, harapnivaló lába! — mellett egy háncsszatyor. Beszélgettek.

— Persze te is, mint minden ember — mondta a szobrász egy hosszú és hiábavaló vita vége felé (A PICI NO LEPLEZETLEN KÖZÖNNYEL BÁMULTA A SZÁJÁT, A KÖZÖNYBEN JÓ ADAG MEGVETÉS) —, aki kívülről nézi, csodálja a művészetet — (A SZERKESZTŐNŐ A SZOBRÁSZ MELLÉT, VÁLLAIT MÉRICSKÉLI) —, a művészetet, a művészt, azt hiszi, hogy hegynyi érzések vannak bennünk, Himalája, Mont Blanc... Igen ám, de az érzés csak munkára fogva ér valamit, magában használhatatlan kacat, banális, hülye mondatokat irat le a költővel is (minden normálisabb költőnek, írónak van néhány ilyen sora vagy verse), a magamfajta szobrász pedig féltve, gyöngéden szedi elő fiókjából az öklömnyi giccs-törpét, ami legtöbbször a gyerekkorból fennmaradt ereklye... szóval csak az alkotás, a művészet igájába fogott... szív ér valamit...

— Elég belefaragni a kőbe... (A SZERKESZTŐNŐ ARCA EGY CSECSEMŐÉRE HASONLÍTOTT, AKI VALAMITŐL MEGRIADT.)

— Belefaragni... Hö... Kifaragni, micsoda gömbölyű marhaságok. Meglehet, hogy a művészkedők így csinálják. Arról van szó, hogy a követ, ezt az érzéketlen, hülye anyagot — a szobrász túl kamaszosnak találta a jelzőt, nyeglének, egy pillanatnyi szünetet tartott, a szerkesztőnő kíváncsian várt —, az anyagot, a követ szóra kell bírni, s úgy kell tennünk, hogy azt halljuk, amit hallani szeretnénk. Megidézni az anyag szellemét, vagy mit tudom én ... Erről beszélni... Hagyjuk ... nem éredmes ... Nézd, ott a sarkon valaki virágot árul, nem kérsz egy csokorral? — (A PICI LÁNY KISSÉ OLDALT FORDUL.) — Hogy nem? Az se baj. Szervusz, rohanok, üres otthon a kamra.

Nem ment el mindjárt, egy darabig még követte a lányt, aztán megunva a sétát, befordult egy szűk mellékutcába. Másodszor már nem búcsúzott el. A lány észre sem vette, hogy a szobrász eltűnt mellőle.

Egy étlapot használt alátétnek, rajta a levélpapír, s a szobrász azon töprengett, hogy mit is írjon a barátjának. Mit válaszoljon egy olyan kérésre, hogy írja le aprólékosan a szobrot a talpától a hajtövéig. Leírhatom a szilárdnak hitt felületeket, fikarcnyi pontossággal, megmérhetem a végtagokat, az orrot, a nemzőszervet, s dadoghatok hozzá valamilyen eszméről, jelképről vagy kőbe pólyáit mondanivalóról, de azt a mágneses teret, amely a szobrot övezi (milyen hatótávolságban?) le nem írhatom. Soha nem fogom leírni. Ez egyszeri dolog, s éppen ezért leírhatatlan. A hasonlítások