Irodalmi Szemle, 1973

1973/9 - Varga Imre: A szobrász (I)

a zsúfolt előszobánál. Az ajtóval és a gyalulatlan deszkalépcsőkkel szemben a két- szárnyú, a tűzfalra nyíló ablak. A tűzfalon nagy foltokban kilátszottak a téglák, a vakolat lassan, türelmesen, alig észrevehetően málladozott. Látszottak a téglák, látszottak a téglák közti fugák. Közönséges tűzfal volt, repkény és minden másfajta futónövény nélkül. Nagy mellkason hámlik a bőr. A téglák elősejlő mártana, a lehulló vakolatfoltok azonban még változatossá is tették. Fehér ablakdeszkák, kívül a tompaszürke, oxidálódott pléhből készült ablakpárkány.

Bent a műteremben, az ablaktól balra eső üvegvitrin nagy táblaüvgeén — mint egy lekopott foncsorú, régi tükörben — látszottak a szemben levő állőlámpa körvonalai, kissé halványan a szemben levő bútorok is, meg a szobrász, árnyékban, akár egy Rembrant festményen, látszott még (homályosan) az asztal, az asztalon heverő nagyobb, testesebb tárgyak (egy nyúlánk virágváza, kéküveg, hamutartó, egy filmszínészek, színművészek arcképeivel illusztrált művészeti állónaptár), s egy lexikon. De a tárló poros üvegén átszűrődő fény — amennyit egy hatvanas égő megvilágíthat

— fénybe vonta az üveg mögötti poros polcokat, illetve a polcokon porosodó gipsz- és agyagfigurákat, skicceket, néhány különleges alakú folyami kavicsot (kettő közülük finomra csiszolva), az alsó polcon pedig pár külföldi képeslapot, egy madzaggal egybekötött folyóirathalmazt, tárlatok katalógusait, összetekert és spárgával átkötött rajzlapokat, papírokat különös összevisszaságban. A polcon volt még egy fából faragott kakas (régi falusi búcsúkban lehetett ilyet kapni), már csak a taréján és a lábán volt egy kis piros festék; a hátfalnak támasztva, plasztikáktól, szobroktól árnyékoltan néhány fénykép, keleti reliefek reprodukciói, az egyik például egy hindu dombormű- sorozat darabja: Kabandha megölése a Prambanam Siva-templomból.

A mozgás feloldva sok alakban

elosztva arányosan az emberekben istenekben — akik mindig kísértenek mindenütt jelen vannak de őket csak a művész vette észre s most megmutatja nekünk a mozgás felosztva a mozdulatlan alakokban

Egyik figuráról a másikra ugrik a tekintet, a kompozíció csodálatos, az álló hősök, úgy látod, megmozdulnak, nyíl suhog, izmok feszülnek, mese kezdődik, harc kerekedik. Kabandha hasán egyetlen szem villog, alatta a falánk emberevő száj. A torzalak oldalába nyílvessző fúródik. Halljátok az állati nyüszítést, a haldokló szörny hangját? Figyeljetek egy pillanatig, lessetek a csönd mögé, s akkor bizonyára meghalljátok. Ezenkívül néhány régi fametszet-reprodukció van a polcokon, de azok sokkal jelentéktelenebbek, mint az indiai dombormű. A tekintet újra a relief fényképére esik: még így, beárnyékolva, félhomályban is föl lehet ismerni a kép jobb sarkában Kaband- hát, hasán az irdatlan nagy száj, elővillanó agyarak, balra tőle Ráma, a hős — már kilőtte nyilát. Szinte hallani a húr pendülését. Ez a kép a többi reprodukció közül élesen kiválik, bár kissé merev, legalábbis az első benyomásra az, a háttér pedig kínosan aprólékos, s látni, hogy az alkotó nem ítélt, nem választotta külön az embereket és az isteneket, de az arcokról leolvasható a nagylelkűség vagy a gonoszság.

Aztán: a szoba falán mindenütt polcok, könyvekkel, apró szobrokkal zsúfoltan, az ablak melletti polc közepén (az ajtóval szemező fal bal oldalán, ahol a nagy tárló is áll) folyóiratasztagok, spárgák, rokokó stílusban készült szobrocska s egy törött üvegű petróleumlámpa a Willendorfi Vénusz, átlátszó falú, fakeretes kis ládikában (oldalán aranyozott betűkkel Museum M), s így, a félhományban alig látszik valami a fekete nőalakból, de a széken szétterjesztett lábakkal nyújtózó szobrász már jól ismerte, amikor csak tehette, újra és újra megnézte, vizsgálgatta; aznap, amikor megvette egy modern szatócsboltban (kovácsoltvas gyertyatartók, háncsszatyrok, karácsonyfaégők, sörbontók, leszállított árú konzervnyitók a kirakatban) sokáig vizsgálta, gyönyörködött benne, forgatta az asztalon, megbámulta minden oldalról, közelről-távolról, csodálatosan csúnya volt —