Irodalmi Szemle, 1973

1973/9 - Varga Imre: A szobrász (I)

vádlottak leszünk, mondja a romlás legújabbkori prófétái közül az egyik. De az Újszövetség Is tele van hasonló gondolatokkal. ítéletünk először a külvilágra, a többi ember cselekedetére irányul, míg egyszer rájövünk, hogy minket is elítélhetnek mások, több-kevesebb joggal, mint mi őket, de amikorra mindezt tudatosítjuk, már teljes súllyal nehezedik ránk bűnösségünk tudata — már késő. Az alázattal kellene, az alázattal kezdeni. Megalázkodni, hogy legyen jogunk ítélni. Ugyanígy van az alkotással is, ítélet és kritika nélkül követni az ösztönt, megteremteni a világot, a ránk szabott viálgot, s csak aztán válni bírává, kiválasztva a jót és a rosszat. Először a magunk teremtette világban, aztán abban is, amelyikben megszülettünk. Kiválasztani a jót, elválasztani a jót a rossztól — hiszen ez már bíráskodás, ítélet. De ki tudja úgy tervezni, hogy élete beteljék ezzel a válogatással, és haláláig mindent elvégezzen? Csakhogy amire az ég képes, véghez viheti-e olyan silány teremtmény, mint az ember? Meg kellene próbálni, alapjában megváltoztatni a nevelést, s a jövő csupa titánt, művészt és prófétát teremne.

Az utcáról fölhallatszott a lárma a műterembe is. Igaz, megszűrten és tompán, de ha valaki erősen odafigyelt, el tudta különíteni egymástól a zajokat. Egy-egy kiáltás eltorzulva, majdnem fölismerhetetlenül; autómoraj, tülkölés, néha alig hallhatóan egy-egy lépés zaja. A szobrász újra elővette a vázlatokat és néhány tiszta kartonpapírt. A figurát — a mintapéldány elkészülte után könnyebben ment a változatok fölvázolása — többször is megrajzolta, alig-alig változtatva rajta valamit. Újabb papírokat szedett elő, már egész halom telerajzolt lap hevert az asztalon. A szobrász legyező alakban mindet szétterítette, és fölállt, hogy látóterébe beleférjen a vázlatokból rögtönzött legyező; néhány lapot — a kevésbé sikerűiteket — félretolt, és újra kezdte a szemlét, de az ítélőképességét végtelen fáradtság tompította el, undorba átcsapó közönyt érzett, felállt, végigsimított a homlokán, és újra — ki tudja aznap hányadszor

— az ablakhoz, a befestetlen szárnyhoz lépett. — Majd, majd, ha biztosabb lesz az agyam... Elnyomott egy ásítást. Újra az asztalhoz állt, összeszedte a vázlatokat, letette a rajzasztalka sarkára, és levett három könyvet a polcról, az egyiket gyorsan átlapozta, a másikba beleolvasott. — Mosolyok, fintorok, ugyan, uraim — motyogta maga elé, s újra az első könyvet vette kezébe, majd a harmadikba, egy kemény fedelű fekete könyvbe nyalt bele: Česká poesie XIX. väku IV. díl. A könyv egy Vilímek nevű ember nyomdájában készült 1899-ben, Prágában. Sorrendben az első költőt, Jaroslav Vrchlickýt böngészte. Ült és olvasott, de az olvasás egyáltalán nem volt fontos. Valami megmozdult benne. Ült az állőlámpa fényében, feloldódva a fény lebontott hajában, amikor megint eszébe jutott valami. Egy rég olvasott német vers gondolatai. A versre már nem emlékezet pontosan, de a tartalmát még tudta. Most egyszerre mindent megértett. Hogy is szólt ez a vers? — siettette magát. Igen, már tudom: a Kín és a Boldogság egy forrásból fakad. Aki a kínt és a szenvedést követni tudja, az a legigazibb úton halad. Akik elfordulnak a szenvedéstől és Vigasz-világot építenek, csak az Öncsalás Vidámparkjában libegnek-ténferegnek mámorosán, részegen, s öncsalástól bódultán nemcsak a kínt felejtik el, hanem a boldogságot is. A vigasz olyan, mint a hamisított bankjegy, igazából értéktelen, nincs aranyfedezete. Ki írta ezeket a sorokat? A szobrásznak nem jutott eszébe. Elfelejtette. Az viszont igaz, meditált tovább, hogy örülni és boldognak lenni két különnemű állapot, de az is meglehet, hogy egymással szembenállnak. Miért ne? Vígnak és boldognak lenni ugyanakkor még nehezebb, mint panaszkodni és boldognak lenni egyidőben. Aki panaszkodik, az ismeri a boldogságot is. Ezeket a gondolatokat kellene egyszer kimondania, megvalósítani egy szoborban, egy nehéz, tömör alakban, ezt kellene anyagba vésni, megrabolni morzsánként a semmit, helyet szorítani, bármilyen harc árán is, az igazságnak. Beépíteni a semmit. De nemcsak egyszerűen beépíteni. Lakhatóvá is tenni. Magas szobrokat faragni, hogy mindenki észrevegye őket. Nagy szobrokat, amikről a repülőgépek pilótái is tudnának, és kikerülnék őket. Olyan szobrokat faragni, amiknek vállára ülhet az ember, és messzire lát, túl minden kényszerhatáron. Belátni egyetlen pillantással mindent. A szobrász fölnevetett. Szánalmasnak találta a pátoszát, s csak ült és halkan motyogott, a fény barna hajával beborítottan.

A műterem. A műterem egy kisebb, előszobaszerű helyiségből nyílott olymódon, hogy két falépcső-fokon lehetett bele lejutni, ugyanis annyival alacsonyabban állt