Irodalmi Szemle, 1973
1973/1 - Forbáth Imre: Petőfihez (vers) - Tóth László: Feltételes idő (vers) - Veres János: Petőfi Bejében (vers)
Forbáth Imre Veres János Petőfihez Petőfi Bejében Tudják jól, akik most tiltanak, hogy tőlünk nem vagy távol, gyémántosan ragyog még minden szavad, tiszta vízcsöpp a Jövő italából, hogy rabok többé nem leszünk: esküre emelt ujjaid letörnék ma s kitépnék forró szívedet rabszolgatartó kurafik, vérben parancsoló démonok veszejtenék a lelkeinket — téged idézünk, lázadó költő, konok Apostol: vezess ma is minket sötét káoszában a kornak, Petőfi Sándor, téged keresünk, szépség és szabadság égő fáklyája te, mutass utat nekünk, világszabadság lángjait árnyakban fereszteni s a gondolat sasszárnyait nem engedjük lemetszeni! (1935—1938) Tóth László feltételes idő (Imaginárius táj- és arcképvázlat Petőfiről) mint aki visszalép arról a helyről ahová elmozdulhatott volna lova szügyébe csap és folytatja útját a vers a dal mögött dárdáján koponya-: a hold fénylik föl bogárló házaktól keletre bogárló házaktól nyugatra lova szügyébe csap: messze! messze! ahol kocsmaasztalon pihennek s halnak az istenek is messze az esti hírektől s a hajnali hírektől messze bastille-on túl madridon Vietnamon innen ahol tegnap valaki ökleit veti a földbe s holnap kenyeret ettek belőle s holnap szél tűz tiszta ég lett belőle Ogy jött be itt, a kicsi kapun, mint szélvihar, mely port terel, bogáncs köszönt rá lila fejjel, az udvart vad gyom verte fel. A nyitott, széles nyári égen kis felhő csüngött hófehéren. Tompa épp templomba készült, kezében volt a biblia, mikor megrázta vén kilincsét az országutak vándora. Fejében már komoly kalappal rezzent össze: miféle ördög acsarkodik itt fényes nappal? S mikor vidáman, kitárt karral elétoppant a ritka vendég, úgy ölelkeztek össze, majdnem eltörték egymás hátgerincét. S mindent feledve, a komor pap könyvét, kalapját ledobálva széket hozott a jó Sándornak. S egymás szavába belevágva elkezdődött a vége-nincsen beszélgetés — és előkerült szívükből leány, haza, minden. A házigazda jól megtermett alakja vaskos tölgynek tűnt a vékonydongájú pajtás mellett. Két forró szempár tüze-lángja egymásba kötött csóvaként izzott — míg Tompát kifent hívek várták, s szidták is tán szegényt: ha tudták volna, mint szerette barátját, megértették volna, hogy templomát is elfeledte. — Az istentisztelet! — no végre Mihály fejéhez így kapott, és rémülten keresni kezdte a szent könyvet, a kalapot. Nem tudta, hova dobta le, mikor a vendég megjelent, mint régi mesék szelleme. S elsietett, elnézést kérve, nyakkendőjét az udvaron igazgatva; és Petőfi már töprengett is egy új dalon, — s virágok illat-imáját szíva tintát és papírt keresett, hogy amíg vár, hát meg is írja.
