Irodalmi Szemle, 1973

1973/9 - Koncsol László: Három változat az apokalipszisra (3. Pilinszky János: Apokrif)

Koncsol László

három változat az apokalipszisra

3. Pilinszky János: Apokrif

1

Mert elhagyatnak akkor mindenek.

Külön kerül az egeké, s örökre a világvégi esett földeké, s megint külön a kutyaólak csöndje. A levegőben menekvő madárhad.

És látni fogjuk a kelő napot, mint tébolyult pupilla néma és mint figyelő vadállat, oly nyugodt.

De virrasztván a számkivettetésben, mert nem alhatom akkor éjszaka, hányódom én, mint ezer levelével, és szólok én, mint éjidőn a fa:

Ismeritek az évek vonulását, az évekét a gyűrött földeken?

És értitek a múlandóság ráncát, ismeritek törődött kézfejem?

És tudjátok nevét az árvaságnak?

És tudjátok, miféle fájdalom tapossa itt az örökös sötétet hasadt patákon, hártyás lábakon?

Az éjszakát, a hideget, a gödröt, a rézsut forduló fegyencfejet, ismeritek a dermedt vályúkat, a mélyvilági kínt ismeritek?

Feljött a nap. Vesszőnyi fák sötéten a haragos ég infravörösében.

így indulok. Szemközt a pusztulással egy ember lépked hangtalan.

Nincs semmije, árnyéka van.

Meg botja van. Meg rabruhája van.

Ezért tanultam járni! Ezekért a kései, keserű léptekért.

S majd este lesz, és rámkövűl sarával az éjszaka, s én hunyt pillák alatt őrzöm tovább e vonulást, e lázas fácskákat s ágacskáikat.

Levelenként a forró, kicsi erdőt.

Valamikor a paradicsom állt itt.

Félálomban újuló fájdalom, hallani óriási fáit!

Haza akartam, hazajutni végül, ahogy megjött ő is a Bibliában.

Irtóztatő árnyam az udvaron.

Törődött csönd, öreg szülők a házban.

S már Jönnek is, már hívnak is, szegények már sírnak is, ölelnek botladozva. Visszafogad az ősi rend.

Kikönyöklök a szeles csillagokra. —

Csak most az egyszer szólhatnék veled, kit úgy szerettem! Év az évre, de nem lankadtam mondani mit kisgyerek sír deszkarésbe, a már-már elfúló reményt, hogy megjövök és megtalállak.

Torkomban lüktet közeled.

Riadt vagyok, mint egy vadállat.

Szavaidat, az emberi beszédet én nem beszélem. Élnek madarak, kik szívszakadva menekülnek mostan az ég alatt, a tüzes ég alatt.

Izzó mezőbe tűzdelt árva lécek, és mozdulatlan égő ketrecek.

Nem értem én az emberi beszédet, és nem beszélem a te nyelvedet. Hazátlanabb az én szavam a szónál!

Nincs is szavam.

Iszonyú terhe omlik alá a levegőn, hangokat ad egy torony teste.