Irodalmi Szemle, 1973
1973/9 - Koncsol László: Három változat az apokalipszisra (3. Pilinszky János: Apokrif)
Sehol se vagy. Mily üres a világ. Egy kerti szék, egy kinnfeledt nyugágy. Éles kövek közt árnyékom csörömpöl. Fáradt vagyok. Kimeredek a földből. Lélegzet nélkül látja állani árnyékomat a levegőtlen présben. 3 Akkorra én már mint a kő vagyok; halott redő, ezer rovátka rajza, egy jó tenyérnyi törmelék akkorra már a teremtmények arca. Látja Isten, hogy állok a napon. Látja árnyam kövön és kerítésen. És könny helyett az arcokon a ráncok, csorog alá, csorog az üres árok. Vörösmarty Előszója a kétségbeesés, Babits Fortissimója a lázítő Indulat verse. Pilinszky Apokrifja a hiányé. Tudjuk, egyetlen szó nem elég egy első olvasásra is érezhetően több jelentésű verskompozíció lényegének megragadására, ezért hadd álljon itt még néhány kiegészítő fogalom: a csönd, a széthullás, a némaság, a test nélküli árnyék, a távolodások, a kiürült világ, a halálunkkal mindannyiunkon beteljesülő végítélet verse. Vörösmartynál az időt az évszakok ritmusa tagolja, Babits verse a pillanatban bomlik ki; az előbbi az időszakok leírásával, az utóbbi egyetlen körülhatárolt időszakasz kiemelésével tagolja az időfolyamatot. Pilinszky versének alapideje a tagolatlan jövő, ezt intonálja rögtön az első sor, ám ezen kívül egy másik, egy változó időréteg is végigvonul a versen — nevezzük helyi időnek — amely főképpen egy-egy versmozzanat plasztikus behelyezését szolgálja a vers drámai folyamatába, de közben magát az alapidő határát is föloldja, a jelenbe, sőt a múltba is átsugallja, s ezzel általános érvényre emeli. Itt nemcsak az idő, hanem a tér is inkonkrét. Csupán a lent és a fent két nagy síkja válik élesen külön, a többi térelem elmosott. Ebben a földrajzilag kontúrtalan világban az „én“ is absztrahált, azaz általános emberi — végső soron mitikus — jelentést hordoz, kapcsolatrendszerét pedig éppen a kötetlenség, a kötődni nem tudás, az idegen- ség, a kommunikáció fölbomlása, illetve a kapcsolatkötés lehetetlensége — csupa negatív viszony — jellemzi. Az idő, a tér és a lírai „én“ általános értelme, illetve ez a negatív kapcsolatrendszer alakítja ki azt a klasszikustól merőben különböző versvilágot, amelyet bizonyos zenei analógiák alapján atonálisnak nevezhetünk. Vörösmarty kétpólusos — pozitív-negatív — értékrendje a vers minden elemét logikai kapcsolatok és ellentétek bonyolult, de még jól kibogozható és egyértelmű rendszerébe építi. Gondoljunk például az Előszó szerkezetére, amelynek központi elve a kontraszt. Ez a logikai alapviszony járja át a tonális zenét is, legkristályosabban a klasszicisták elméletében és gyakorlatában. Babitsnál ez a logikai ellentétrendszer már csak nyomaiban létezik. Az ég-föld viszony az előbbi felől közömbös, az utóbbi felől agresszív és mindvégig nyitott, sőt maga az isten-állapot is talányos marad. Az én-ti viszonyt nem az aktív kölcsönösség, hanem az „én“ akaratai sugallata jellemzi, míg a „ti“ — a tömegek — mozgása inkább csak potenciális, de mindenképpen az „én“ akaratával egyirányú. A vers egyetlen aktív eleme az „én“, de cselekvése nem provokál ellencselekvést, s a versvilág állapotában ható rosszat — a tézist — nem hatálytalanítja a jó antitézise. Az indulatba átnövekvő fájdalom, az érzés kromatikus fokozódása, az ég-föld kapcsolatkötés, a pozitív értékű ég-föld kommunikáció lehetetlensége, az egyensúly vágya, végeredményben az összetartó centrum vágya — ez a Babits-vers. Nincs aktív pozitív-negatív pólusrendszere; ha volna, az törvényszerűen a vers egész kompozícióját átrendezné. Kromatikus fokozataiban az elemek egymás mellett sorakoznak, különbségük alapvetően mennyiségi: a vers kompozíciós lényege a fokozás, s ebből a változó mennyiségből dialektikusán alakulnak ki a minőségi változások. A vers alkotó elemei lényegében egymás mellé, illetve egymás fölé rendeltek, azaz hasonlatsorozatai elvben tetszés szerint — mennyiségről lévén szó a végtelenig — bizonyos elvek szerint tovább variálhatók, halmozásuknak csak a kompozíció szubjektív belső arányai szabnak határt. (Babits három-négy fokozattal dolgozik, de a hasonló atonális módszerrel építkező Juhász Ferenc a téma transzpozícióinak szinte végtelen sorozatait halmozza föl.)
