Irodalmi Szemle, 1973
1973/9 - Breton, André: Két prózavers
André Biraton a lenni ige Körülbelül ismerem a kétségbeesést. A kétségbeesésnek nincsen szárnya, nem ül hiába lesöpört asztal mellett, esténként a teraszon a tenger partján. Ez a kétségbeesés, s nem egy sereg lány visszatérte, melyek, mint a magok, egyik barázdából a másikba sétálnak át éjszaka jöttén. Nem hab ez a kövön, sem ivópohár. Hóval ostorozott hajó, ha úgy tetszik, mint a hulló madarak, vérének semmi sűrűsége. Körülbelül ismerem a kétségbeesést. Egészen kis alakzat, hajékekkel körülhatárolt. Ez a kétségbeesés. Gyöngy-nyakék, melynek nincs kapcsolója, s léte nem függ egy hajszálon sem, ez a kétségbeesés. Egy szót se a többiről. Nem szüntünk meg kétségbeesni, ha újrakezdünk. Négy óra tájt kétségbeesem a lámpaernyő miatt, éjféltájt kétségbeesem a legyező miatt, kétségbeesem az elítéltek cigarettái miatt. Körülbelül ismerem a kétségbeesést. A kétségbeesésnek nincs szíve, a kéz nem tudja, mit tegyen, ha kétségbeesik, s ha kétségbeesik, a tükör soha meg nem mondja, halott-e. A kétségbeesésből élek, s ez elbűvöl. Szeretem ezt az égen röpködő kék legyet, ha csillagok dalolnak. Körülbelül ismerem a kétségbeesést, hosszú, jeges ámulataival, a büszkeség kétségbeesését, a harag kétségbeesését. Reggel kelek, mint bárki más, s kezemet virágos papírra teszem, semmire nem emlékszem, s éppen a kétségbeeséssel fedezem föl mindig az éj szép, gyö- kértelen fáit. A szoba levegője olyan szép, mint a dobverők. Az idők ideje. Körülbelül ismerem a kétségbeesést. Olyan ez, mint a támaszt nyújtó függönyök szele. Van-e hasonló kétségbeesés? Tűz van! Ó, eljönnek még... Segítség! íme, valaki leesett a lépcsőn ... S az újsághirdetések s a csatorna fényreklámjai. Homokhalom. Tűnj el, hülye homokhalom. Körülbelül nem fontos a kétségbeesés. Ez a fák robotja, hogy megint erdőt teremtsenek. Ez a csillagok robotja, hogy megint eggyel kevesebb napot teremtsenek. Ez a kevesebb napok robotja, hogy megint megteremtsék az életem. Ég veled, hajnal! Távozom az átkozott erdőből; szembenézek az utakkal, forró keresztekkel. Elveszejtett egy megáldott levél. Repedéstelen az augusztus, mint egy boglya. Jegyezd meg a panorámát, szippantsd be a teret, gépiesen gomolyítsd fel a füstöt. Én a bizonytalan övezetet választom; ha kell, a puszpángot általlépem. A táj — fűtött begóniákkal — kotkodácsol, sorakozik. A szoknyák bolyhos fodrain mily kedvesen futnak össze a griffek. Hol keressem, kezdve a szökőkutakkal? Hiába bízom buborékos gallérjában ... Szemközt a szagosbükkönnyel. A széken alvadt ingek. A selyemkalap visszfényével leleplezi üldözésem. Ember ... Egy tükör megbosszul, s legyőzötten, mint egy pucérral, úgy bánik velem. A pillanat a testet újrapatinázza. Házak, megszabadulok a száraz falaktól. Remegnek. Koszorúk nevetnek ki egy gyöngéd ágyat. Érd utói a lépcsőszintek nyomasztó költészetét. 1916. február 19. Cselényi László fordításai 824 kor
