Irodalmi Szemle, 1973

1973/9 - Duba Gyula: Vajúdó parasztvilág (IX)

hogy éppen ő mondja ezt, akinek mindig olyan kemény és erős keze volt, amilyen talán senkinek a faluban. Pedig óvatosan és puhán fogjuk meg őt. Mi történt veled, apám? Hónapokig feküdtél a kórházban, megkaptál minden gondoskodást, a kritikus hatvankét évet is túlélted, mi történt hát veled?

B. sógorom betegségének a ténye is a régifajta emberek történeteihez tartozik. B sógorom idejében ment orvoshoz, bajáról pontos diagnózist állapítottak meg: isiász. Aludni tud tőle, de meggörnyedve jár, s nem tud ülni. A kórházban injekciókkal kezelték, egyre hazavágyott, kapálni akart, és azzal a tanáccsal bocsátották el őt, hogy pihenjen sokat, kímélje magát. Otthon nyugszéket vettek neki. Kitették az udvarra, hogy a beteg ott pihenjen a jó levegőn és a meleg napon. A ház körül mozoghat, tehet-vehet, kisebb munkákat végezhet ... De B. sógor nem ült bele a nyug- székbe, ő ezt meg nem teheti, mert az utcáról meglátnák, hogy tétlenül ücsörög, mit gondolnának róla, hogy így urizál...? így hát inkább nem pihen, a ház körül való tevés-vevés mellett sem maradt meg, hanem egy délelőtt veszi a kis gumikerekű kocsit, maga előtt tolja és elmegy Pezsernyére szilváért — jó tíz kilométer oda-visz- sza —, belekapaszkodik a kocsi tolóvasába, tolja és egyben fogódzik is belé, és úgy megy, mintha húszéves volna, meggörnyedve, de szaporán és fáradhatatlanul. A szövetkezeti boltból — majd másfél kilométer az út — negyed óra alatt megtér. Amikor a szőlőkapálásról esik szó, így beszél: „Bekapálom én a szőlőket, kivisztek autóval, otthagytok, egész nap kapálok és este újra értem jöttök autóval, megcsinálom én.. Ilyen isiász is van, csak akkor fáj, ha az ember tétlenül ül, amikor dolgozik, elveszti hatalmát a betegség.

A fiatalabbak — de az idősebbek közül is sokan — már másképpen állnak hozzá a testi bajokhoz, teljes mértékben kihasználják a társadalmi betegbiztosítás előnyeit, a betegszabadságot és a táppénzt; talán még a táppénzcsaláshoz is értenek már. Lám, a társadalom kialakítja a maga létfeltételeit, hogy azután ezek a feltételek és lehetőségek visszahassanak a közösség tagjaira és átformálják őket, fejlesszék életszemléletüket, erkölcsüket és kultúrájukat. Ma még beláthatatlanok a következményei annak, hogy a falu embere már évek óta a városi létfeltételek nyújtotta lehetőségekben részesül és kultúrára való lehetőségben, igényekben és életszínvonalban emelkedik általuk; a falu embere szinte máról-holnapra változik.

B. V. más ügyben fordult segítségért a társadalmi szervekhez, de lényegében ő is támogatást kér. 1945-ben, a Horthy-féle magyar hadsereg katonájaként, valahol a mártoni hegyekben átállt a szlovák nemzeti felkelés partizánjaihoz. Különben az egész alakulat átállt és az annál is értékesebb elhatározás volt a partizánok részéről, mert egy szekeres ellátmányozó alakulatról volt szó; sok élelmet és felszerelést juttattak így a partizánok kezére. A magyar katonák a felkelők egy-két harcában is részt vettek a németek ellen. Amikor a front elérte a mártoni hegyeket, majd túlhaladt rajtuk, az alakulat tagjai „menetlevelet“ kaptak. Hazamentek. Balsorsuk és a háborús zűrzavar folytán végül mégis hadifogságba kerültek, B. V. néhány év múlva tért haza a Kaukázusból. Ma nyugdíjas, 800 koronát kap havonta, de a volt partizánok 1200 koronát kapnak, s ő is szeretné megkapni ezt az összeget. Ehhez azonban igazolnia kell, hogy partizánként tevékenykedett. Két volt bajtársa már igazolta is az átállásban és a németekkel való csetepatékban való részvételét, de most az újabb válasz szerint a két tanúnak is igazolnia kellene akkori tevékenységét. B. V. a járási hivatalokba jár, magyaráz, felvilágosít és bizonygat, és elhatározta, hogy Pozsonyba utazik, a szlovák központi szerveknél harcolja ki igazát. Ez is új lehetősége a falusi rendnek, az azelőtt figyelembe sem vett tömegember társadalmilag hasznos tettei egyszerre anyagi tartalmat nyernek, és öregségére könnyebbé teszik életét, amelyet annak idején az igazságért kockára tett; a múlt így is gazdagíthatja a jelent.

A huszadik század parasztságának egyik legégetőbb szociális problémája — a társadalmi biztosítás hiánya mellett — a kiöregedők nyugdíjigényének a társadalom részéről történő teljes ignorálása volt. A maximális munkamennyiséghez képest, amelyet a parasztember nemzeti közössége számára kifejtett, öregségére a társadalom minimálisan törődött vele. Vagyis: egyáltalán nem törődött. Amíg dolgozni bírt, munkája értékét úgy-ahogy méltányolták, megélt belőle, de mihelyt dolgozni nem tudott, a családján kívül senki sem törődött vele. Ha egyedül maradt, koldusbotra jutott, nyo- morgott, és akár éhen halhatott, elpusztulhatott. A tönkrement gazdák rendszerint