Irodalmi Szemle, 1973

1973/9 - Duba Gyula: Vajúdó parasztvilág (IX)

valami düledező házban, nagy magányban és nyomorban fejezték be életüket, s ha fiaik nem voltak, a rokonságuk keveset törődött velük. Vastörvénye volt ez a paraszt- társadalomnak: aki megöregedve kidőlt a sorból, az elveszett. A parasztság, szervezetlensége folytán, semmilyen szociális jellegű állami támogatást nem harcolhatott ki magának. Nehéz volt a múltban az öreg parasztok sorsa, megalázásokkal teli és sokszor tragikus. Sok háznál a hasznavehetetlen öregember hideg kamrákba, sötét kuckókba szorult, élete utolsó éveit a családi melegen kívül élte le, és gyakran megváltás volt számára a bekövetkező halál. Ezért ragaszkodtak az öregek a végsőkig a földhöz, házhoz, vagyonhoz, a megtakarított pénzecskéhez, mert tudták, hogy amíg a vagyon a törvény értelmében az övék, addig az utódok kénytelenek becsülni és megtűrni őket, és ezért a fiatalok ezer praktikája, kérése és kényszerítése, hogy minél hamarébb a maguk nevére írathassák öröklendő javaikat és így gazdasági önállóságra tegyenek szert. A régi parasztvilágban valóságos „osztályharc“ dúlt a földért az egymást követő nemzedékek között.

Ezeket az antagonisztikus — mert a parasztlétben gyökerező és kibékíthetetlen — ellentéteket a szocialista társadalom fokozatosan megszüntette. Egészen még nem tüntette el — talán nem is lehet egészen eltüntetni, mert a feltörő fiatalság és letűnő öregség ellentéte a természetben gyökerezik —, de jelentősen átalakította úgy, hogy tragikus élei egyre tompulnak, a gazdasági ellentétek eltűnésével a kiöregedő szövetkezeti dolgozók helyzete és biztonsága a családban és a faluközösségben egyre inkább megszilárdul. E téren a jó irányú fejlődési tendenciákat az ingyenes orvosi és kórházi kezelés mellett a hatvan éven felüliek nyugdíjjogosultságának a ténye táplálja. B. V. bácsi 800 koronát kap havonta, s ez neki és családjának az élet alapjaihoz elég, de ő — érdemei, partizántevékenysége ellenértékeként — szeretne a többiekhez hasonlóan 1200 koronát kapni; bár számára ez már nem létkérdés, hanem csupán életszínvonal kérdése. A parasztélet létkérdései ma már általában életszínvonal és egyéni vagy családi reprezentáció kérdéseivé lettek, nem félelmetesek többé, de nyugtalanítók és fokozott tevékenységre késztetők. Az öreg parasztembereket a nyugdíjuk két szempontból is kielégíti és megnyugtatja:

anyagilag, mert öregségükre függetleníti őket környezetüktől, és nem kell senkire rászorulniuk;

erkölcsileg, mert egész életük munkáját érzik megbecsülve és egészében értékelve általa.

Csak az egyedülléttől nem menti meg az öregeket a társadalom, természetesen akkor, ha nem akarnak agghajlékba menni.

Aki egyedül marad a portán, annak többnyire magányosan telnek el napjai.

Mint M. nénémé is, anyám nővéréé.

Említettem már őt a férjével, Sz. sógorbácsival együtt; a deportálás idején hetekig náluk laktunk.

Sz. sógorbácsi Zselízről nősült be a faluba. Mindig éreztem rajta valami másságot, elütött a többi korabeli parasztembertől, kezdeményezőbb volt és nagyvonalúbb, a szigorú közösségi rendben egyéniség volt. Tökéletesen alkalmazkodott ugyan a falu gazdatársadalmához, életrendjébe beilleszkedett és mégis más maradt. Sokrétűbb, olvasottabb és beszédesebb, valahogy érdekesebb, mint a többiek. Nagy mesélő volt. Sokat mesélt az orosz hadifogságáról, gyakran már ismételve önmagát... De mindig lassan és megfontoltan mondta el a régi történeteket. Mintha először hallanánk. Egész életében egyedül gazdálkodott, de vállalkozókedvére jellemző, hogy a háborús években egy lengyel hadifoglyot „igényelt“, aki családtagként dolgozott és élt nála évekig. Két lova volt, és gyönyörű csikókat nevelt, abban az időben egyedül neki voltak széles hátú muraközi lovai a faluban, egy hatalmas barna, csupaizom állatot egyenesen a budapesti mezőgazdasági nagyvásárról hozott. Szenvedélyesebb gazdát alig ismertem nála, sokszor érte őt a hajnal vagy az alkonyat a határban. Örök tettvágy hajtotta őt, apámtól gyakran „kikölcsönzött“ esős napokon szecskát vágni, nagyfűrész- szel szálfát fűrészelni, kukoricát morzsolni; általában egyedül dolgozott, de kereste az emberi társaságot, a hozzá közelálló környezetet, a rokoni együttlétet, mintha érezte volna, hogy öregségére egyedül marad.

Sz. sógorbácsi ős M. néném egyetlen leánya J. unokanővérem nagyon korán — alig múlt tizennyolc éves — ment férjhez B. I. unokabátyámhoz, és elköltözött a szüleitől.