Irodalmi Szemle, 1973

1973/9 - Duba Gyula: Vajúdó parasztvilág (IX)

Apám fekszik ott, nagybetegen. Néhány évvel ezelőtt, a lóistálló első részéből apám lakóhelyiséget, konyhát csináltatott, bevakoltatta, cementpadlót öntetett beléje, amit leragasztottak linóleummal, a mennyezetet olajos festékkel festette be. S most ott, ahol valamikor a két nagyszerű nóniusz, a Fecske és a Madár állt, laknak és főznek; a Fecske helyén áll apám ágya, a valamikori „strajfa“, amely a két ló között állt, ma a kihúzható asztalt felezné. Apám hatvannégy éves, nem öreg még, de meg fog halni. Mindnyájan sejtjük, hogy meghal, de nem hisszük el és nem beszélünk róla, hallgatagon nézzük, ahogy alig őszülő feje lezárt szemmel, a lelki gyötrelmektől és a halál várásától sápadtan és megkínzottan nyugszik a párnán, és reménykedünk. A remény szála vékony, magától is elszakadhatna, de nem engedjük, hogy elszakadjon, nem hagyjuk elpörölni magunktól, szükségünk van rá. Anyámnak sok gondja van, de ez már nem gond, ez maga a sors, a kegyetlen. A gondokkal megbirkóznánk, a sorssal szemben tehetetlenek vagyunk. Néhány perc múlva anyám kijön a konyhából, a szürke árny eltűnt, a függöny mozdulatlan.

— Felkelt... ki akart jönni, de lefektettem. Nagyon gyenge.

— Tudom, anyám, tudom ...

— Mi lesz vele ...?

— Ezt nem tudom, anyám ... igazán nem tudom ...

Sóhajtva mártja a rongyot a barnászöld lébe, a keze már újra trágyás, hangtalanul hajtja meg derekát a föld felé és babusgatja, ápolgatja tovább a sárgásszürke talajt. A beteg csőrű liba elé leteszi a szakajtó kukoricát, de a japán kacsákat elkergeti. Az élet folyását a halál settenkedő árnya sem állíthatja meg.

■

A halál szerepe a régi maradt a faluban.

Ma sincs ellene fellebbezés.

A betegséggel szembeni viszony azonban megváltozott: mihelyt baj éri őket vagy betegnek érzik magukat, orvoshoz mennek a falum emberei. Érdemesnek tartom ezt külön is hangsúlyozni, mert ez az újszerű paraszti álláspont korántsem természetes: a megváltozott munkaszervezési és társadalmi viszonyok következménye. A régi paraszt- világban „a beteg súlyos terhe a termelésnek“, írja Erdei Ferenc, mert nem dolgozik, de eszik, gyógyítása pénzt igényel, amiből mindig kevés van, s a beteg: háziteher. Betegségét a jobbik esetben elnézik s a szenvedőt nem kínozzák a tehetetlensége miatt fölösleges szemrehányásokkal és éles megjegyzésekkel, de a rosszabbik esetben ezt is megteszik, s a hosszasan betegeskedő élete földi pokollá változik. így volt ez valamikor, de ma már gyökeres változás történt e téren: az ingyenes orvosi és kórházi kezelés megszüntette a falusi betegek lelki gyötrelmeit.

Az életre való lehetőségek adottak, de nem mindenki tud élni velük. Apám sem tudott. A munka ősi kényszere és a tétlenség szégyene elemi erővel él tovább a megváltozott körülmények között is az idősebb nemzedékek legtöbb képviselőjében. Apám, nyugdíjaztatása előtti éveiben, a szövetkezet tehéngondozója volt, nyáron háromkor, télen négykor kelt hajnalban, hogy időre megetesse az állatait, és megfáradt. Hatvanadik évéhez közeledett, aztán át is lépett rajta, és néha már le kellett ülnie munka közben, olyan ólmos és kényszerítő fáradtságot érzett. A fáradtság időszakai egyre gyakoribbak lettek, talán a testében romboló betegséget is érezte, de nem beszélt róla. Tűrte szó nélkül, s talán belső, kimondhatatlan félelemmel figyelte, hogyan hatalmasodik el a szervezetén a betegség. Megpróbált ellene feszülni, úgy, hogy nem vett róla tudomást: így tett Öregattya és öregmama is, s amikor orvoshoz mentek, már késő volt. Szóltam már arról, hogy nagyapám az öregségnek éppen csak az első lépcsőfokához ért, hatvankét évesen halt meg. Apám néha azt mondta, hogy ő sem éli túl ezt a kort, a korai halál nálunk családi vonás. Bizonyára érezte már belsőjében a kórt, lelkében a sorsszerűség és elrendeltetés gondolata vert állandó tanyát, és apám megadta magát a halálnak. Ma már tudjuk, hogy megadta magát, mert hiába mondta neki anyám, menj orvoshoz, azt felelte: majd ha muszáj lesz, majd ha kell, akkor elmegyek! Talán attól is félt, hogy korábban tudja meg a halálos ítéletét, talán lelke mélyén remélte, hátha nem lesz igaz a megsejtett sorsszerűség. Most fekszik az ágyban, csukott szemmel, nem beszél, nagy, csontos lába fehéren nyúlik ki a takaró alól. Végtelenül legyengült, felülni sem bír egyedül, segítség nélkül, s ha felemeljük, halkan felsóhajt: „Istenem, de kemény a kezetek ...!“ A legrettenetesebb,