Irodalmi Szemle, 1973

1973/9 - Duba Gyula: Vajúdó parasztvilág (IX)

szabályosan fejlődik, növekedik, de a sárga csőrű visszamaradt a növekedésben, furcsán imbolygó, szerencsétlen kis manó, csak nyomorog.

— Nem tudom, megél-e — mondja anyám —, csak gondom van velük. Mindig csak a tésztát meg a túrót ennék ...

— Meg a legyeket...

— A kicsi azokat sem eszi, nem tudja megfogni. De a túrót megeszi, válogat...

Soha még japán kacsája nem volt anyámnak. Pulykát sem tartott, de gyöngytyúkjai

már voltak, jó repülők, gyakran a harmadik szomszédból kellett őket hazakergetni, mert nem bírták az udvar szűk terét, ha felrepültek, mint a fácánok fúrták magukat a magasba, és nem szívesen szálltak le, félig vadmadarak voltak. Kedves szokásuk volt, hogy fölrepültek a kerítésre és rikácsoltak. Dühösítették az embereket. Anyámnak most is van két gyöngytyúk-fiókája, de még csak fogoly nagyságúak, fürgén cikáznak a lassú mozgású tyúkok és libák között, és a japán kacsákkal barátkoznak. Érdekes, hogy a baromfiudvar valamilyen módon rendkívüli vagy szokatlan, tehát egy kissé egzotikus állatai összetartanak, egymással társulnak és állandóan a konyha körül sündörögnek, mintha egyedül nem tudnák megkeresni a táplálékukat. Más a viszonyuk a gazdasszonyhoz, bensőségesebb és kötöttebb, talán kiváltságosaknak érzik magukat és megkülönböztetett bánásmódra tartanak igényt. Pedig kevesebb hasznot hajtanak, mint az egyéb, becsületes és jámborul igénytelen, paraszti udvarlakók, a buta fehér ludak, a tucatszámra kapirgáló, barnapiros tyúkok és az izmos, magyarfajta kakasok.

Egyéb számkivetettek is ösztönösen a nyárikonyha felé, a gazdasszony megkülönböztetett figyelmének és jóindulatának az irányába igazodnak. Az ólak irányából előcammog a beteg csőrű liba és halkan, alázatosan beszélgetni kezd velünk. A szánalmas külsejű fehér libának elferdült, nyomorult csőrt adott a rossz sorsa, alsó és felső csőrkávája nem fedi egymást, s a horgassá görbült és aszimmetrikus, kányacsőrszerű kávák közül kilóg a nyomorék állat nyelve. A nyelv kifigyegő része piszkos és használhatatlan, elhalt beteg testrész, egészen érzéketlen, s a liba nem tudja a csőrével fölszedni táplálékát a földről, képtelen enni, és állandóan a végzetes legyengülés, az éhhalál lehetőségének az árnyékában él. Csak úgy tud enni, ha anyám szakajtóval teszi elébe a szemet, ilyenkor fékevesztett mohósággal ütögeti fejét a kukoricaszemek aranyába, fuldokolva kebelezné be a szakajtó tartalmát, megenné szegény a fél világot, de eltorzult csőréből kihullanak a kukoricaszemek, három-négyszer kell beleütnie fejét a szakajtóba, míg néhány szemet kétségbeesett gyönyörűséggel lenyel. Nagyon szenvedhet ez a nyomorék; a halálos éhség kábulatában ott van előtte a legjobb csemege, amit csak egy liba kívánhat magának, érzi és látja, beletúr az érzéketlen nyelvével, de azt már nem tudja elérni, hogy a szemek lecsússzanak a gégéjén, a gyomrába, a begyébe jussanak, hogy táplálják és erősítsék. Hogyan tömi majd anyám ezt a torzszülöttet? Vagy említsem meg a lesántult libát, amelynek pokolian fájhat a lába, mert alig tud rajta állni, imbolyog, billeg, rogyadozik és közben panaszosan jajong, segítségért könyörög és talán reménykedik még a gyógyulásban, mintha nem látná társai ellenségesen bámuló szemében a közönyt és sorsa reménytelenségének a biztos jeleit? Vagy beszéljek a beteg bárányról, amelyet hazahoztak a nyájból, mert nem bírt menni a dombok hátán a többiekkel, és most etetésének gondja az anyám nyakába szakadt? Említsem meg a nagy anyanyulat, s hogy nem akar fialni, és meddő, haszontalan életet él? Gond, csupa gond. A gond a világ az emberben, mondta egy cseh gondolkodó; a gondok megszüntetésére irányuló, meddő harc anyám élete.

„Csapni“ kezd anyám. Puha rongyot márt a híg masszába és bekeni vele a tisztára söpört, döngölt agyagtalajt. Kezefejét barnászöldre festi a trágyalé, a tompa fényű, nedves réteg alól sötéten domborodnak elő a lüktető erek. „A tehénszar jobban tartja, aztán tovább eevan...“ Fekete ruhás anyám engedelmes derékkal hajol a szürke föld felé, szaporán mártogatja a rongyot a latyakba, és simítja, keni vele a földet, hogy az ősi tapasztalat szerint konzerválja a talaj felszínét, tisztává tegye, lakhatóvá és emberivé. A felső oldalon, a hátsó konyhában szürke árnyék mozdul el a függöny mögött. Anyám, aki munka közben is oda-odales, azonnal észreveszi. Fölegyenesedik, ráncos, trágyás keze tehetetlenül lóg le az oldalán. A szürke árny még egyszer elmozdul, a függöny megrebben. Anyám sietve kezet mos szappannal, sebtében megtörüli a szögön lógó vászontörülközővel, és siet, fut a hátsó konyhába, a szürke árnyhoz.