Irodalmi Szemle, 1973
1973/9 - Duba Gyula: Vajúdó parasztvilág (IX)
Duba Gyula 5. Elet és halál Gyönyörű az idén az ősz. Csupa napfény, szín, ragyogás és meleg. Az eresz alatt — a fal alatt, mondják a falumban — a sima betonjárda egészen fölmelegedett, majdnem olyan forró, mint nyáron, a nagy kánikulák idején. A kertben, a birsalmafa körül kétökölnyi, mézsárga almák hevernek a barnuló füvön. Az őszirózsák és krizantémok színorgiája tomboló lángolás és villózás, fanyar Illatukkal teli a levegő. A paprikaszárakon a zöld levelek között élénkvörös paradicsompaprikák világítanak, meg hosszú, hegyes szegedi paprikák, bőven vörösük a paradicsom is a szétfolyó indák között. Anyámnak mégsem tetszik az ősz. — Csak fúj a szél, mindig csak fúj és hozza a rengeteg port meg a sok tollút... istenem, csak fúj ez a szél... Igaza van anyámnak, állandóan fúj a szél. Nem erősen, de kitartóan és kérlelhetetlenül, száraz, langymeleg nyárutói szél. Békésebb, mint a hideg novemberi szelek, nem is beszélve a metsző januári szélről, amely mér havat kavar, de mégis jobb lenne, ha nem fújna és a baromfiudvarból nem hordaná előre a sok liba-, kacsa- és tyúktollat. De ki parancsol a szélnek, ki állítja meg? A kutat takaró deszkán és a paprikán, az odavetett ócska kabát redőiben vastagon ül a por. Az udvar gyér füvének borostáján fekete, szürke és fehér tollak ragadtak fenn, belepték a rózsabokrokat, puha, ideges csomókká halmozódnak a szögletekben, a kapu előtt terpeszkedő kavicsrakás horpaszaiban, lapos fehér kövek és sekély vízmosások akadályain. Este összeszedik a tollakat, reggelre — mert a szél éjszaka sem tart pihenőt — újra ellepik az udvart; olyan ez, mint egy vértelen, szívós invázió. A nyári konyhában ülök és az Oj Szót olvasgatom. Anyám „csapni“ készül a konyha döngölt agyagtalaját. Egy öreg, piros zománcos fazékban tehéntrágyát old fel vízben. Nem tudom, hol szerezte a tehéntrágyát, talán a szövetkezet istállójából hozta újságpapírba csomagolva, mert tudomásom szerint a környékünkön senkinek sincs már tehene, de nem kérdezem. Nézem, ahogy a papírból a fazékba rázza a zöldesbarna masszát és egy öreg seprőnyéllel kavargatja, amíg híg és finom kenőanyaggá változik át. — Azelőtt minden szombaton hugyan csaptunk, Istenem... — mondja anyám. Azért mondja ezt, mert már nem kell „csapni“, éppen csak a nyári konyha néhány négyzetméterét, mert még az eresz alja is beton, és nem döngölt agyag. Pedig az az „azelőtt“ nem is volt olyan nagyon régen, talán egy-két évtizede múlt el véglegesen, mégis úgy tetszik már: az idők végtelenéből néz vissza ránk. Öreg deszkapadon ülök az asztal mellett, a kenyérsütő kemence fekete ajtaja előtt. Az asztalon szőttes kendővel letakart kenyér, kerek fa tartóban só, néhány pléhtányér. Fáradt őszi legyek ülnek a tárgyakon. Nem kergetem el, sajnálom őket, mert az őszi légy élete már csak vegetálás. Meddő küzdelem a rövidre szabott légyéletért. Anyám japán kacsája nem ilyen könyörületes, nagy igyekezettel vadászik a bágyadt legyekre, oldalra hajtott fejjel lesi őket, nyakát kígyóként kilökve, tátott csőrrel bekapja és élvezettel nyeldekelve elfogyasztja a jámborokat. Két japán kacsája van anyámnak, az egyik piros-, a másik sárga csőrfi, sötét tollú, hosszú farkú madár. A piroscsőrű vajúdó par asz tvilag (IX)
