Irodalmi Szemle, 1973
1973/9 - Rácz Olivér: A hegedű
— Ö, ennyi az egész? — mondta a férfi könnyedén. — Ezzel nincs semmi baj. Pierre vállalni fogja. És pillanatnyilag én is francia vagyok. Most újra francia vagyok. De hiszen ebben ma már megegyeztünk egyszer. Siess, kedvesem, üzenj Pierre- ért: ebéd után próbálni szeretnék ... Az ebéd tagadhatatlanul gyászos hangulatban folyt le — Pierre is velük ebédelt, s felváltva próbálták a férfit jobb belátásra bírni. Hárman voltak ellene: Louise volt közülük a legharciasabb, a tányérok röpködtek és csörömpöltek a keze alatt, de mire a feketekávéhoz értek, Louise is teljesen felőrlődött. Már nem törődött a hódítókkal és a megszállókkal, már nem törődött a szégyennel és a gyalázatta!, térdre hullott a férfi széke mellett és zokogni kezdett. — Ne menjen el — tördelte sírva —, meglátja, nem jön vissza többé! A férfi megsimogatta a fejét. — Visszajövök, Louise. Hogyne jönnék vissza? — mondta távolba néző szemmel. — Egészen biztosan visszajövök, és akkor majd mindig a Marseillaise-t fogom játszani. Semmi baj sem lesz, Louise. Az lesz, aminek lennie kell. Aminek lennie kell, az pedig sohasem lehet baj. Gyerünk, Pierre! Ülj le a zongorához! Ne azt a széket vedd — kiáltotta élesen. — Ó, bocsánat — mondta aztán mentegetőzve, meglátva Pierre elképedt pillantását —, azon a széken Armande szokott kísérni... — Szeszélyes vagy — állapította meg az asszony csendesen. — Sohasem szoktál szeszélyes lenni. — Ne törődj vele, kedvesem. Ülj le, ide a sarokba, a te székedre, kedvesem. Most neked játszom, egyedül neked. A Paganinivel kezdjük, Pierre! Az asszony nyugtalanul figyelte. De aztán megszólalt a hegedű, és akkor már nem tudott egyébre figyelni. Álmodozva hallgatta az ismerős, édes hangokat, és mint már annyiszor, a lelke eltelt néma csodálattal. Minden alkalommal újra meg újra lenyűgözte, elvarázsolta, elbűvölte a férje játéka, mert a férfi kezében nem muzsikált, mesélt a hegedű. Képeket, színeket, illatokat,mesetájakat varázsolt az asszony elé, s az asszony ilyenkor kimondhatatlan nyugalmat és boldogságot érzett. Az allegro maestoso-nál már lehunyta a szemét. Minden alkalommal az érő búza illatát érezte, valahányszor a férfi ezt a részt játszotta, aztán, különösen a tétel vége felé, lágyan hullámzó, kék vizű tó fodrozódott eléje, pajkos, aranyló fények táncoltak a tavon (mindig párosávall), és valahol egy napfürdette réten fürjek csipegettek a bokrok alatt. Az adagio-nál, ahol az elnyomottak, a megláncoltak, a bilincsbe vert politikai foglyok megható fohásza száll a tündöklő, messzi égbolt és a világmindenség felé, az asszony összerezzent. — Talán ezért? — gondolta megdobbanó szívvel — talán ezért ragaszkodik hozzá annyira, hogy fellépjen a marsall diadalmi lakomáján? Az adagio-val akarja az ordasok tudtára adni, hogy hová tartozik és hogyan érez? Az asszony önkéntelenül megrázta a fejét. Nem, nem valószínű, hogy az ordasok érzékelnék az effajta művészi finomságokat, az ordasok csak a ropogó csontok, a szakadó hús, a reccsenő ütések és a csattanó korbács zenéjét érzékelik. Az asszony az ajkába harapott, és most már szánta a férfit: tudta, hogy téved, tudta, hogy ezúttal túlbecsülte a hegedűje és a művészete varázsát. De aztán újra megnyugodott, mert az adagio-nál az asszony képzeletében egy ódon vízimalom mohlepte, bársonyosan zöld kerekét forgatta egy lágy mesepatak, s a fürjek akkor már ott csipogtak az asszony meztelen lába körül: még egészen apró fürjek voltak, bolyhosak, kedvesek; sugárzott belőlük az apró, szabad életek megható melege, s az asszony számára ez volt az élet s a szabadság vágyának a szárnyaló himnusza, úgy ahogyan Paganini valaha megálmodhatta. Aztán valaki, talán egy fiatal lány — s az asszonynak úgy tetszett, hogy ez a fiatal lány ő maga volt valaha — nesztelenül, meztelen talppal átsuhant a harmatos füvön, s az asszony ilyenkor elmosolyodott; ilyenkor szinte már azt sem bánta volna, ha a tétel minél hamarább véget érne, mert tudta, hogy utána a rondo következik, az allegro spirituoso, amikor majd az egész mesetáj táncolni kezd: táncolnak a fények a tavon, a fürjek és a malomkerék, a faunok és a nimfák a réten, s a fiatal lány, aki ő maga volt valaha. Amikor a férfi befejezte, az asszonynak könnyes volt a szeme. — Talán még sohasem játszottál ilyen gyönyörűen — suttogta halkan, valósággal szerelmesen, úgy hogy belepirult a tulajdon érzései áradó hullámába. A férfi karja
