Irodalmi Szemle, 1973
1973/9 - Rácz Olivér: A hegedű
mögé rejtette az arcát, úgy suttogta: — Azért, mert most valóban csak nekem játszottál, kedvesem? A férfi könnyedén megérintette az ajkával az asszony meleg fényű haját. — Azért, mert most valóban csak neked játszottam, kedvesem — suttogta vissza. — Nos, látja, Pierre: Armande-nak tetszett a muzsikánk. így kell játszanunk majd ma este is: elvégre muzsikusok vagyunk, s a muzsikusnak mindig játszania kell. Ezért muzsikus. Pierre, mit szólna egy Vivaldihoz? — De a választ nem várta meg, sietve folytatta: — Ne féljen, Pierre, nagy sikerünk lesz. De te talán jobban tennéd, ha nem jönnél ma velünk, kedvesem — fordult az asszony felé. — Hiszen tudod: ordasok közé megyünk,s az ordasok mindig kiszámíthatatlanok. Nyugodtabb lennék, ha otthon várnál rám. Szeretem, ha vársz rám: jó érzés hazajönni, ha tudom, hogy vársz. Ugye, mindig várni fogsz, kedvesem? Az asszony nyugtalanul felpillantott, fürkészőn, hosszan vizsgálgatta a férfi arcát. Aztán felsóhajtott és csak ennyit mondott: — Veled megyek. A marsall valóban kitüntető szívélyességgel fogadta őket: az asszonynak kezet csókolt, a férfiba belekarolt, úgy vezette be a terembe. A vacsora fényes volt és tüntetően tartózkodó: politikáról mindvégig nem esett szó. Aztán a desszert után a marsall egy kérő, szinte alázatos mozdulattal a már előre diszkréten előkészített Steinway zongora felé intett, és a teremben ünnepélyes, várakozásteli csend támadt. A férfi felállt. Amikor elhaladt az asszony mellett, lopva végigsimított a vállán. Az asszony meglepetten nézett utána, és még sikerült elfognia a férfi gyöngéd, fájdalmasan szerelmes pillantását. Pierre félszegen a zongorához ült, idegesen belelapozott a kottába, nem nézett fel. Pedig megtehette volna: az arcok közül a legtájékozatlanabb idegen is első pillantásra ki tudta volna válogatni a francia arcokat — a francia fejek mind az asztal fölé hajoltak, elrejtették a pillantásukat, mintha a tulajdon megalázottságuknál, szégyenüknél és árulásuknál is mélységesebb szégyennek és árulásnak tartanák a férfi gyalázatát és árulását: azt, hogy játszani fog. Játszani fog a hódítóknak. A férfi nem törődött a lehorgasztott fejekkel. Kivette a hegedűt a tokból, két kézzel, szertartásosan az arcához emelte, egy pillanatig úgy látszott, mintha meg akarná csókolni. De aztán csak a pillantásával csókolta végig, majd gyöngéden az álla alá illesztette, és a magasba emelte a vonót. Aztán a zongora felé fordult, a szemével alig észrevehetően intett Pierre-nek. Az asszony lehunyta a szemét. A hegedűn még nem csendültek fel az allegro maestoso csodálatos hangjai, a Steinway még a bevezető akkordoknál tartott, de az asszonynak le kellett hunynia a szemét, hogy ne lássa a marsall kevély, önelégült ábrázatát. A marsall összefonta a karját a rendjelei fölött, s a szeméből pöffeszkedő gőg sugárzott: Látjátok, így hajlong előttem a világhírű hegedűművész, így hajlong előttem egész Párizs, így hajbókolnak előttem a megvert és megalázott franciák ... Az asszony torkát keserű könnyek fojtogatták. Kinyitotta a szemét, és a férfira pillantott. A férfi elmélyülten a hegedűjére hajolt, látszott, hogy minden figyelmét a húrokra összpontosítja, az utolsó akkordot várja, ahol majd a hegedű veszi át a dallamot, a szólamot, a mesét. Aztán felcsendült az első futam. De nem allegroban, és nem is maestoso. A hegedű vadul, szinte a férfi akaratának ellenszegülve megrándult a férfi álla alatt, a vonó dacosan, lázadó, féktelen, eszeveszett bakugrásokkal fűrészelte a húrokat, a vonót tartó kar görcsösen megvonaglott, a bal kéz ujjai tehetetlenül, kétségbeesetten marko- lászták a hegedű nyakát, s a férfi elképedve, ijedten, megdöbbenve bámult a fellázadt hangszerre. Megpróbálta megfékezni a vonót, de a vonó nem engedelmeskedett; úgy az álla alá szorította a hegedűt, hogy elszorult a lélekzete és belesajdult az álla; az egész tenyerét rászorította a húrokra, hogy elhallgattassa a megtébolyodott hangszert, de a hegedű nem engedelmeskedett. A hegedű fellázadt, a vonó diadalittasan részt vett a zendülésben, s végül is a férfi volt az, akinek meg kellett hajolnia a lázongó hangszer akarata előtt, s miközben kerekre tárult szeme vakon és lélek- 'elenül bámult a semmibe, a lelkében boldogan, felszabadultan zsongtak, szárnyainak, daloltak az allegro maestoso és az adagio csodálatos hangjai.
