Irodalmi Szemle, 1973

1973/9 - Rácz Olivér: A hegedű

— Isten vele, őrnagy úr — mondta a férfi nyugodtan. — És közölje a marsall úrral, hogy amennyiben ragaszkodik az általa előírt műsorhoz, talán szíveskedjék máshoz fordulni. A városban igen neves hegedűművészek élnek. Biztos vagyok benne, hogy akad közöttük, aki boldogan eleget tesz a marsall úr óhajának.

— Parancsának — javította ki az asszony. — Habár én nem vagyok ebben olyan biztos. Louise, légy szíves, kísérd ki a tiszt urat!

— Nem mehetsz el! — tört ki az asszony, amikor magukra maradtak. — Nem érted? Fel akarják használni a nevedet! Cégérre van szükségük! Jelentést akarnak tennt a Führerüknek a teljes behódolásunkról. A közvélemény előtt pedig ezzel akarják bizonyítani, milyen teljes és zavartalan az együttműködésük a franciákkal!

— Én nem vagyok francia — mondta a férfi nyugodtan. — Tudják rólam, hogy nem vagyok francia. A marsall ostoba.

— A marsall pimasz és fajankó — tüzelt az asszony. — De a nevedet mégis meghurcolják. Nem mehetsz el az estélyre! Nem muzsikálhatsz ezeknek a szörnyetegeknek, mint valami házaló vándormuzsikus!

— Pedig azt hiszem, mégis el fogok menni — mondta a férfi nyugodtan. — Művész vagyok. A fenevadak néha meghunyászkodnak a zene hallatára — mondta összefüggéstelenül. — Elmegyek és játszani fogok.

Az asszony összecsapta a kezét.

— Az istenért, de hát mit akarsz játszani nekik? A Marseillaise-t? Vagy a Wacht am Rhein-t? De ha a d-moll Ciacconát játszanád vagy Schubertét vagy Mozart C-dur szonátáját vagy Bachot, Beethovent, az is egyre megy; azt is germán diadalnak könyvelnék el!

— A Marseillaise nem is rossz ötlet — mondta a férfi megfontoltan. — De talán majd egy másik alkalommal. Készítsd ki a frakkomat, kedvesem. És az összes kitüntetéseimet és rendjeleimet. Szegény, bolondos Peterdi Péter — mondta újra összefüggéstelenül. — Nem, isten bocsássa meg: nem fogok Mozartot játszani nekik. Sem Beethovent, se Bachot. Franciákat és olaszokat fogok játszani. Azt hiszem, Paganini D-dur hegedűversenyével fogom kezdeni. Aztán Ravelt és Berlioz-t fogok játszani. Ráadásnak pedig valami Lisztet, esetleg Rimszkij-Korszakovot. Készíttesd ki a frakkomat, kedvesem. Művész vagyok. Feltétlenül játszani fogok. A művész magasabb érdekeket és eszményeket képvisel, mint a politikus. Ne feledkezz meg a rendjeleimről, kedvesem. És igaz: üzenj át Pierre-ért, szeretném, ha ő kísérne zongorán.

— Magam foglak kísérni — mondta az asszony elszántan és kedvetlenül. — Ha mindenáron el akarod követni ezt az őrültséget. És természetesen, ha nincsen ellenedre. Már régen nem kísértelek, igaz, s Pierre mindenesetre méltóbb kíséret lenne számodra, mint az én szerény és méltatlan kontárkodásom.

A hangja megtörten elakadt. Ügy látszott, mintha mondani akarna még valamit, de nem szólt, hátravetette a fejőt, megrázta lágyan leomló, sötét hajfürtjeit, mélyen, kétségbeesetten felsóhajtott.

A férfi, mintha olvasott volna az asszony gondolataiban, fájdalmas arccal elmosolyodott.

— Ne félj — mondta halkan —, nem lesz semmi baj.

Elgondolkozott, aztán, mintha álomból ocsúdna, az asszonyhoz lépett.

— T|e remekül kísérsz, kedvesem — mondta gyöngéden, és szeretettel, hosszan megcsókolta az asszony kezét. — Valahányszor te kísértél, mindig úgy éreztem, mintha csak mi ketten lennénk a teremben. Öröm veled együtt játszani. Emlékszel még a Paganini-hangversenyünkre? Az Andante cantabile-re? És a Perpetuum mobile-re? Azt hiszem, akkor szerettem beléd — ó, már nem is tudom, valójában hányadszor. Te csodálatosan kísérsz, kedvesem. De nem szeretném, ha felizgatnád magad. Hiszen ordasok közé megyünk. Talán mégis okosabb lenne, ha ezúttal a jó öreg Pierre kísérne.

Az asszony a kezét tördelte. A válla reszketett, szép vonalú ajka megvonaglott.

— Valami baj van? — kérdezte a férfi értetlenül, és fürkészőn az asszony szemébe nézett.

— Baj? — mormolta az asszony — nem, nincsen semmi baj... Hát nem érted — tört ki aztán sikoltva —, nem érted, hogy Pierre nem fogja vállalni?!! Nem vállalhatja: Pierre francia! Bocsáss meg ... ezt nem akartam ...