Irodalmi Szemle, 1973

1973/9 - Rácz Olivér: A hegedű

Egy tenyér mögött gyufa sercent, aztán már csak a cigaretta apró, piros parazsát lehetett látni, amint körbe járt a sötétben.

Aztán a lengyel sóhajtott fel, és az ő sóhaja még vágyakozóbb, még epekedőbb volt, mint az imént a németé.

— Legalább egy hegedűnk volna — suttogta a lengyel a sötétbe. — Egy hegedűnk, amelyen eljátszhatnánk a szomorúságunkat és a reménykedésünket.

Ekkor éppen a cseh szippantott, mélyen leszívta a füstöt, kéjesen, takarékoskodva bocsátotta ki az orrán, és aztán így beszélt:

— Csak csendesen. Én tudok egy hegedűről. Egy igazi hegedűről. Ha akarjátok, elmesélem, miről dalolt az a valódi hegedű.

És ekkor Álom Tivadaron volt a szippantás sora, és Álom Tivadar így beszélt:

— Csak csendesen. Hallgassuk meg cseh testvérünket, mert bizony mondom néktek, nagy tanulságok lehetnek az ő szavaiban.

És csend lön, és várakozással teli, feszült figyelem támadt, és a cseh így beszélt tovább:

— Én Franciaországban kerültem először táborba. Párizsban tanultam, és amikor a fenevad megtámadta Franciaországot, jelentkeztem a Marche des Volontairres Étran- gers-be, a külföldi önkéntesek hadtestébe. Harcolni akartam a fenevad ellen. De a tábornokok nem akartak harcolni, a pénzarisztokraták nem akartak harcolni, Pétain nem akart harcolni. A hadsereg felbomlott. Én megpróbáltam a meg nem szállt Franciaország felé menekülni, de elkaptak. Aztán egy francia gyűjtőtáborban hallottam ezt a történetet egy franciától egy hegedűről. Egy hegedűről és egy hajdani honfitársunkról. Figyeljetek. Úgy mondom el, ahogyan hallottam. A hegedű egy világhírű honfitársunké volt, aki egy francia színésznőt vett feleségül, és ott élt vele Francia- országban. És amikor a légitámadások véget értek, mert a fenevad már megszállta Párizst, honfitársunk, a világhírű hegedűművész, felhozta a hegedűt a óvóhelyről. De az asszony, aki hajdan Jeanne d’Arc-ot játszotta a legjobb francia színpadokon — amióta másodszor férjhez ment: a hegedűművész volt a második férje, már nem szerepelt —, az asszony nem helyeselte, hogy a Mester felhozta a hegedűt az óvóhelyről. Figyeljetek. Elmondom úgy, ahogyan halottam ...

— Én nem hoztam volna még fel — mondta az asszony halkan. — Korainak tartom. Még sok minden megtörténhet.

— Mi történhetne még? — kérdezte a férfi keserűen. — A megszállás befejeződött. Nincs tovább. Semmi értelme, hogy továbbra is az óvóhelyen tartsam. Mi történhetne még?

— Ne légy gyerek — mondta az asszony, és a tükör elé lépett, hogy megigazítson egy hajtűt sötéten csillogó, gyönyörű hajában. — Ne légy gyerek — mi lesz, ha fosztogatni kezdenek? Féltelek, kedvesem — mondta aztán egyszerűen, de a hangjában annyi gyöngédség muzsikált, hogy a férfi feléje fordult. Az asszony aranyfényű szeme szeretettel pillantott vissza rá a tükör lapjáról.

Nagyon szép asszony volt: sudár, karcsú, álmodozó arcú. Két esztendővel idősebb volt a férfinál, s ez, no meg az a körülmény, hogy az asszony valaha valóban ünnepelt és körülrajongott színésznő volt, ami nem nagyon tetszett a férfi családjának, valahogy észrevétlenül — és minden zökkenőtől mentesen — oda vezetett, hogy komoly dolgokban mindig az asszony döntött kettőjük sorsa és élete felett.

A férfi őszintén hálás volt neki ezért: szívesen és önként bízta rá magát az asszony irányítására, ami egyrészt nagyon kényelmes volt, másrészt ez volt a legbölcsebb dolog, amit életében tett: a férfiból minden gyakorlati érzék hiányzott. Az egyedüli dolog, amihez valóban értett, a hegedűje volt. No meg a virágai.

— Azt hiszed, fosztogatni fognak? — kérdezte bizonytalanul az asszony tükörképétől.

— Nem hiszem: tudom. Miért ne fosztogatnának? Ki akadályozná meg őket benne? A marsalljaink? A hadseregünk?

A férfi tétován körülpillantott a szobában. Az asszony a tükörből követte a pillantását. Aztán halványan elmosolyodott.

— Ez mind nem érdekel — mondta közömbösen, s megvetően a kecses vitrinekben csillogó ritka műkincsek, hajdani diadalok, felejthetetlen sikerű hangversenyek emlékei felé intett. — Ez csak ezüst meg arany, kristály és porcelán. Itt csak két érték