Irodalmi Szemle, 1973
1973/9 - Illyés Gyula: Beszéd Babits Mihály fölött
születésének 90. évfordulóján Nem ünnepelni kell Babltsot — születésének 90. évfordulója munkára serkenti szellemének örököseit. Ezért történt, hogy első pillantásra alighanem meghökkentő gesztusai Illyés Gyula gyászbeszédét emeltük át lapunkba az 1941 végén megjelent Babits Emlékkönyvből. Napjaink végre beteljesíteni látszanak a mély anyag- és emberismeretre épített illyési értékelést. Föl kell őt fedeznie a világnak, mindenek előtt a szó legszorosabb értelmében, eddig ismeretlen hatalmas vershagyatékának kiadásával, gondos elemzésével és az egész mű új fölmérésével. Nagy, a magyar irodalom történetében addig példátlan szellemi szintézisét alig tudjuk egyetlen pillantással befogni: még mindig nagyon közel áll hozzánk az időben. Szellemi és művészi reformjainak rendszere olyan mély és átfogó, hogy az már maga forradalom. Részletekben is tagadta korának társadalmát — kora is tagadta őt, a legjobbak kivételével — legfőbb mégis az egész korszellem aktív tagadása a művészi ellenkép, a nagy babitsi szintézis létrehozásával. ... Előáll majd a nemzet és büszke kérkedéssel vállalja őt: ezt teremtettem, ez is az én gyümölcsöm. S előáll az emberiség, méltó büszkeséggel vési nevét a legnagyobbak elejére. A mi szavunk, akik küzdő- és dolgozótársai lehettünk, a gyászban is a meghatott köszönet szava. Aztán a fogadalomé. Köszönjük neki a példaadást arra, milyen emberré kell válnia a magyarnak s méltó embervoltunkban milyen magyarrá kell továbbfejlődnünk. Köszönjük neki a méltó hazát s a népek hazáját, Európát, melyet úgy szerzett meg, hogy szellemünk határait a végtelenségig terjesztette. Köszönjük neki ezt a nemes hódítást s azt a vigasztaló dicsőséget, hogy volt pillanat, amidőn Európa hazátlanná vált eszméje Magyarországon talált menedéket, az ő szívében. Csodálkozni fog a világ, ha majd felfedezi, hogy a két ezrede vívódó lelki rend, az értelem, a szabadság és a szépség oltártüzét e nehéz esztendőkben hol táplálták tovább, s ki táplálta. Ő tanított tárgyilagosságra bennünket. E tárgyilagosság bizonyosságával mondom: a két világháború közt föleszmélő emberiség legnagyobb szelleme élt közöttünk; annak tetemét tesszük ma a sírba. Köszönjük neki a példaadást, a nagy érvényesség mai példázását, hogy mindenkoron csak az lehet szép, ami igaz. Köszönjük neki a forradalmi merészséget, a dacos kitartást, ahogy a zűrzavar veszélyeiben is megszólaltatta ennek az örök igaznak és szépnek új zengésű hangját. Köszönjük neki a hit vonzó varázsát, hogy mindenek ellenére is van miért dolgozni és küzdeni: utolsó percig szembeállni a világ és a test árulásával. Láttuk teste elmúlását. Előbb hangját, aztán járását, aztán erejét ragadva el, szinte darabokban tépte el tőlünk a halál. Most, hogy egészen eltűnik, most fogjuk látni — ámulva és hátrálva, — mily hatalmas az, ami örök benne, mily óriási fény lobban fejünk fölé. Test nem érdemelte meg jobban a békét, lélek a magasságot. Köszönjük neki a példaadást a magatartásra, az élet, a félreértések elviselésére. Nem volt magyar költő, aki több támadást ért, mint őt, a legnagyobb magányost. Igaz, ez a magány is küzdött és csatázott, ahogy a magányos lámpa is szüntelenül sérti és nyilazza a sötétet. Danteként magából csinált pártot magának, mert annyi eszmét és eszményt testesített meg, hogy lelki 'képe világképnek is kerek volt és egész. Mi, akik megismertük eszményeit, csak együttesen — kiki egy részletet őrizve — tarthatjuk fenn ezt a világképet. Ezt tesszük ... Illyés Gyula beszéd Babits Mihály fölött Babits Mihályra emlékezünk
