Irodalmi Szemle, 1973

1973/9 - Zalabai Zsigmond: Egy régi költő modernsége

Fenti verse, A tengeri zivatar a nagy francia forradalom évében született. A cím nem vezethet félre, nem egy vízióvá növesztett természetleirásról van szó, hanem a kor hangulatának, életérzésének inkonkrét térben és időben való visszaadásáról, általános érvényűvé avatásáról, kollektív élménnyé emeléséről. S ha a mítoszt nem tapasztalásnak (folyamatnak), hanem sűrített lényegi igazságot hordó jelképnek fogjuk fel, amely az időben előre-hátra, mindig aktualizálható, mert létérvényű, akkor Csokonai imént idézett versében a mítoszi anyagkezelés az, amire föl kell figyelnünk. — S hogy valóban kora eseményeit mitizálta, azt bizonyítja a költemény egy másik, — alaposan kibővített — változata, mely félreérthetetlenül utal arra, hogy a tengeri vész képét a XVIII. század végi események váltották ki. A vers persze — éppen a mitizálás révén

— túlmutat ezen. Hasonló hangot üt meg a Földindulás és Az árvíz című költeményekben is, s ezek a próbálkozásai azt bizonyítják, hogy a lét-viszonylatokban gondolkodó Csokonai a személyes és egyszeri élményt a mítoszi anyagkezelés révén növelte általánossá, lét-érvényűvé.

Tehát nemcsak a lírai megnyilvánulások hogyanjára, azaz a módszerére érdemes figyelnünk, hanem a mítoszi időket és tereket átfogó mélységére is. Csokonai — a már említett Halotti versekben — azt írja, hogy „Négy milliárd ember tölté be szívemet.“ S hogy valóban magáévá tette az emberiség egyetemes kultúráját, arról hadd tanúskodjon az alábbi, a már elemzett halál-felfogásra is jellemző részlet, amelyben — az óskandináv mondakört idézve — egy „lappon“ szájába adja a szót:

„Légyen vége életemnek, nem bánom, légyen vége!

Hajtó szellő csónakomnak fájdalmim keménysége.

Ni, hogy mosolyognak felém, közepén is a kínnak,

Ezer szép istenasszonyok udvarából Odinnak,

Kiket a hatalmas Odin, az isteneknek ura Állított ki kastélyából előmbe a kapuba.

Már a kékszemű Valkírák a legjobb sert készítik,

Már Odin palotájában az asztalt is terítik,

Hol vaddisznó-sódort eszem a boldog istenekkel S a kopjákról beszélgetek a harcon elesettekkel,

És ott Karinton apámmal a felső helyen ülök S odvas koponyákba töltött zab-sertől részegülök,

Valhallának kies földe, hová most kell bujdosni,

Hol a mohos szirt pompáját tiszta tő szokta mosni,

Hol a szép nyírfabokrokat aranyos zúz teríti,

S ha eső és a nyíl húrját meg nem pötyögösíti;

Fogadj, fogadj bé engemet! nem hazudtam, nem féltem,

Nem loptam el más tarándját, harc és fegyver közt éltem.

Odin előtt félelemnek szavával nem állok meg!

Lefolytak éltem napjai: mosolyogva halok meg.“

S tegyük ehhez hozzá, hogy — Csokonait kivéve — költőink tekintete — Balassitól egész a huszadik század elejéig — nemigen ért tovább a görög mondakörnél. Az első, aki Valhallát (a harcban elesettek földjét) megidézve egy prehisztorikus, ősi kultúrkörhöz nyúlt, Csokonai volt. S költészete e tekintetben rendkívül szorosan kapcsolódik Weöres lírájához, amelyben talán éppen a mítoszok alkotják azt a gyűjtőlencsét, amely egybefogja poézisének törekvéseit. Többen is megállapították már, hogy Weöres gondolkodásának, világlátásának, személyiségfelfogásának alapja mítosz, az eredetükben különböző (görög, afrikai, keleti stb.), de szemléletükben egységes ősi tudattartalmak életre keltése egy újszerű — s tegyük hozzá: tiszta és humánus — világkép kialakítása érdekében. A számtalan kínálkozó példa (Stonehenge, a Gilgames-átköltés, Istar pokoljárása stb.) közül idézzünk most csupán egyet, a Mahrun veszését:

Riakhmegorh, kihalt ország — feledni sírban sem lehet, néped palánkba hurcolták és vértörköllyé változott, gondolattalan félálom terpedt s felmozdító lucsok, nem sírt senki, a dágványba belefulladtak a szivek.