Irodalmi Szemle, 1973
1973/9 - Zalabai Zsigmond: Egy régi költő modernsége
Zalabai Zsigmond egy régi költő modernsége (Csokonai Vitéz Mihály Weöres Sándor költészetének tükrében) „Számtalan látható és rejtett szál fűzi bele Weöres Sándor költészetét a magyar líra hagyományrendjébe“ — kezdi Koncsol László Tapogatózás Weöres Sándor világában című tanulmányát (Irodalmi Szemle 1970/2), majd így folytatja: „Tüneményes költő, a nyelv és forma káprázatos művésze, aki minden irányban továbbépíti a Balassitól — Vörösmartyn és Aranyon át — Babitsékig húzódó vonulat eredményeit.. E „továbbépítés“ múltból örökölt építőkockái — olykor meghökkentően kimunkálva, máskor félbehagyottan és csiszolatlanul — úgy vélem, nem kis mértékben Csokonai gazdag, gondolatllag-formailag sokdimenziójú költészetéből is származnak, s a számtalan alakváltozat számtalan hangján megszólaló, az egyértelmű kategorizálásokból kisikló weöresi poézis egy rétege a Vitéz Mihály-i líra szerves folytatásának, továbbfejlesztésének tekinthető. A Csokonai-életmű — akárcsak Weöresé — részleteiben könnyen, egészében azonban nehezen megfogható. Szerzője „tiltakozik“ a tetszetős irodalomtörténeti címkék ellen, stílusból stílusba, magatartásformából magatartásformába vándorol, nem tűri a beszűkítő meghatározásokat, beskatulyázásokat, melyek mondjuk Berzsenyit csak a hanyatló nemesség költőjének, Petőfit csak a nép szószólójának, Adyt csak a polgári forradalom ,,viharmadará“-nak nevezik ki. Kinek a költője Weöres Sándor? És: kinek a költője Csokonai? A nemességé? Aligha. A polgárságé? Köztük sem tudott gyökeret verni, nem beszélve arról, hogy a fölkínált talaj — lévén a magyar polgárság létszámban csekély, erőben jelentéktelen — nagyon is szegényes volt. A népé? Versei, állásfoglalásai kétségkívül bizonyítják, hogy rokonszenvvel tekintett a „danoló puttonyosára, a „somogyi kanász“-ra, az „együgyű falusi leány“-ra, de kifelé irányuló mozgósító erőnek ez az együttérzés egyrészt kevés, másrészt hasztalan is, mert a lefojtott erejű magyar parasztság a XVIII. század végén nem alkothatott olyan osztálybázist, amelyre egy, a változtatás igényével föllépő, agitatív jellegű költészet támaszkodhatott Volna. Kinek a költője hát? A társadalmi-történelmi adottságok úgy hozták magukkal, hogy senkié. Senkié és — mindenkié. S ebben a dilemmában számtalan olyan „látható és rejtett szál“ van, amely az áthallásokon, impressziókon, önkényes belemagyarázásokon és véletlennek tekinthető szövegegyezéseken túlmenően egy hasonló költői alkat, egy rokon magatartásforma és világlátás mélyrétegeit érintve kapcsolja egymáshoz Csokonai és Weöres líráját. Az egyik leglényegesebb „szál“ az „élménylíra“ fogalmában fut össze, abban, hogy mindkét költő az „élet“ és a „lét“ tényeinek szétválasztására törekszik: ha ez sikerül, a „lét“-kategóriában gondolkodva jutnak el bizonyos emelkedettségig, ftlozófikumig, mítoszivá növesztett igazságig; ha nem, akkor az élet — lét oppozíció megadja költészetük sajátos vonását: a feszültséget, az „élménylíra“ és „abszolút líra“ formái közötti számtalan átmenetet. Mindketten vertikális, mélységekben gondolkodó alkotók. Csokonai így: Olykor hevítvén lelkemet is belől Oj képzelések s büszke vetélkedés, Lantot ragadtam s a lapályos Dácia térmezején dalolván,
