Irodalmi Szemle, 1973
1973/9 - Zalabai Zsigmond: Egy régi költő modernsége
A földnek aljáról felemelkedém; A felleg elnyelt, mennyei képzetim, Mint a habok, felfogtak, s úsztam Gondolatim csuda tengerében. „Merész halandó! lelkesedett iszap!“ Így zenge hozzám egy levegői hang, „Szentségtelen létedre nem félsz Angyali pitvarokat tapodni. Ki vagy, miért vagy, hol lakói? és kinek Szavára mozgasz? s végre mivé leszel? Míg ezt ki nem vizsgálod, addig Por vagy, az is leszel.“ E szavára, Mint lenge párák éjjeli csillaga, A tágas éther mennyezetén alól Sebes bukással földre hullván, Csak csupa por, hamu lett belőlem“. (Az ember a poézis első tárgya) Költészete a „tágas éther“, az „angyali pitvarok“ és a „földnek alja“, a por, hamu“ között lebegett, megérintvén mind a kettőt, de nem tudván gyökeret verni egyikben sem. Ezt tette — korai halála miatt egyébként sem kiteljesedett —■ költészetét sajátosan torzóvá s ugyanakkor olyan sokrétűvé, hogy különböző korok különböző költő- típusai egyaránt meríthettek belőle, kapcsolódhattak hozzá. A „magyar ugarról“ a „párizsi Bakonyba“ menekülő Ady — az alábbi fohászt adva Csokonai szájába — a „lapályos Dácia térmezejéről“ elszakadni akaró költőt és álmodót vette benne észre: „Add, óh Uram, ki vagy, vagy nem vagy, Rossz hátam alá a karod, Ügy emelj el innen magadhoz, Ne lássanak a magyarok. Add, óh Uram, hogy szépet lássak Távolból. Mindegy, ha hamis Az, amit a távolból látok. Magyar vagyok én magam is.“ (Csokonai Vitéz Mihály) Tóth Árpád viszont a „bús farmer“-t látja meg benne, aki „Debrecen magány pré- rijén“ elveszített „Szerelmet, hitet, egészséget, mindent“, feléje mégis .. az únt lét tikkadt nyomorán át / A megnyert haza drága képe intett“. Ady a „Ne lássanak a magyarok“ vallomás elkeseredett menekülőjét fedezi föl benne, Tóth — Adyval ellentétben — „A megnyert haza“, Árpád és az egykori dicső nemzet visszaálmodóját. Ady a talmiságában, hamisságában is vigaszt nyújtó szép keresőjét veszi észre, Tóth a tudatos — a Zalánt író Vörösmarty célzatosságára emlékeztető — álmodót. S ha e két huszadik századi értelmezés mellé odaállítjuk azt a vitát, melyet Horváth Ádám szerint a „kemény Aestheticus“ Kölcsey értékelése robbantott ki, s melyben részt vett a már említett Horváth, Zsoldos Jákob, Tóth László, Fáy András, Guzmics Izidor, Szalai László stb., akkor láthatjuk, hogy Csokonait sokan és sokféleképpen értelmezték már. A különböző interpretációk bizonyára abban gyökereznek, hogy Csokonai életműve egyrészt kínálja az eltérő megközelítéseket, márészt abban, hogy a költő nem egy-szenvedélyű, nem egy-célű ember. A kor ellentmondásaiból következően egyetlen biztos pont felé sem tudta betájolni magát. Az életet vak erőnek tartja, amely „...míg itten élünk, / laptaként hajigái, s játszadozik vélünk;“ (A hír) s ha egy pillanatra vége is szakad a kiszolgáltatottságnak,
