Irodalmi Szemle, 1973

1973/9 - Tőzsér Árpád: Rousseau — „Cimbalomra”

egységének gondolata csendül vissza rímként. Hogyan is gondolhatná komolyan a test és lélek dualizmusát az a költő, akinek egész élete az értelem, s az értelemben önmagán munkálkodó anyag jegyében telik el? A cselekvésre mozgósító tudat teszi az egzaltált, gyenge fizikumú gyermeket másokon mulató, nyelvöltögető „Cimbalommá“, s az értelem, a kételkedés, a dialektika alakítja más típusú lázadóvá a felnőtt költőt is, mint amilyen példaképe, Rousseau volt. Rousseau módjára lázad ugyan a társadalmi egyenlőtlenségek ellen, és próbál a természet magányába s a Nőhöz menekülni (pontosan úgy sóhajtozik Lillájához, mint az új Heloise hőse Julie-hez!), de amikor a magány kényszermagánnyá válik számára, a Nő pedig „meghódol a tiran törvénynek és a szokásnak“ — másodszor is elkanyarodik Rousseautól, mert nem az „érzésnél“ s a „vallásnál“, hanem az értelemnél s a cselekvésnél köt ki: verseiben nem érzéseit akarja kifejezni, hanem kemény munkával a különböző élethelyezetekben, ellentétekben megmártozó emberi tudatot akarja megformázni a nyelv anyagából.

S a munka, a költészet gyakorlata túlsegíti a dualizmus buktatóján is: kimondja a kimondhatatlant: a Halotti versek gondolati teljesítményénél és természettudományos pontosságú leíró realizmusánál fogva a benne megfogalmazott véleménye ellenére is az értelem és természet apoteózisa.

S ezzel teremti meg Csokonai annak az új típusú költőnek a modelljét, aki számára a költészet már munka, s mint ilyen nemcsak tükröz, de alalcítóan vissza is hat alkotójára s a tükrözött valóságra egyaránt.

Gudbergsson Haraldur: Lestrarbők 11971], Izland