Irodalmi Szemle, 1973

1973/9 - Tőzsér Árpád: Rousseau — „Cimbalomra”

okozva — csak egymás mellett — s nem művészi szintézisben — állnak. Más elméletek szerint a rokokóból induló s realizmushoz közelítő Csokonai fokozatosan elhagyja a rokokó stíluseszközeit. S ezt a metamorfózist akár egyetlen versen belül is képesek kimutatni. De gondolt-e már valaki arra, hogy ezek a stílustörések tudatos stílus- váltásoknak is felfoghatók s így tartalmi jelentésük is lehet? Mert vegyük például a nagy kései versek egyik legismertebbikét, A reményhezt. Ez a mű a két föntebb ismertetett észrevételt megkérdőjelezni látszik, s azt bizonyítja, hogy költője nem stílustól stílusig fejlődött, hogy tévednénk, ha fejlődését esetleg a rokokó-népi realiz- mus-szentimentalizmus-filozófiai realizmus kronológiájában látnánk. Itt ugyanis — s csak valamivel a Halotti versek filozófiai leíró realizmusa előtt — a lemondás érdekes módon rokokó hangszerelésben fogalmazódik meg, s az „Érzem: e kétségbe Volt erőm elhagy, Fáradt lelkem égbe, Testem földbe vágy“ szentimentalizmusa mellett is a rokokó szókincs, a tünemény, a bókol, a kecsegtetsz, a bájoló féle kifejezések vannak túlsúlyban. S valószínűleg nem véletlenül, mert a tartalom (mint kifejezési eszköz) pesszimizmusa, a rokokó és szentimentalista szókincs, valamint rokokó ritmus ellentmondásai pontosan kifejezik a többszörösen csalódott, de magát még mindig meg nem adó költő belső küzdelmeit, örökös ellentétek közt hányódó, alakuló egyéniségét. A különböző stíluselemek egyidejű s tudatos funkcionáltatása mellett szól a Halotti versek formája is, ti. az a bravúr, hogy másként, más ritmusban és más szókincset, szóképeket használva szól a „lappon“, másként Atheus, Confucius vagy Sokrates, s természetesen megint másként a megboldogult Rhédeiné. S ki tudja, ha ebből a szempontból vizsgálnánk a stílustörésben elmarasztalt verseket, hányról bizonyosodna be, hogy a „stílus-törés“ bennük tulajdonképpen — dialektika.

Nem, távolról sem akarom én itt azt állítani, hogy Csokonai József Attila tudatossági fokán kísérletezett a versbeli dialektikával, de igenis ő az első — és még hosszú ideig utána az egyetlen — költőnk, aki számára a költészet már nem adott témák klasszikus kidolgozása, de nem is ilyen vagy olyan érzelmi élmény kifejezése, hanem embert próbára tevő és embert alakító kemény munka, a környezetével küzdő s azzal együtt alakuló, az ellentétek örök sorát örök változásban feloldó ember lírai objek- tivációja. Előtte a költők az emberi tudatnak valamiféle „nemes egyszerűségbe és nyugodt nagyságba“ dermesztésére, utána az érzelemre esküdtek, az ő költészete a működő, az alakuló és alakító (alkotó) tudat képlete.

S itt, e tudatot magyarázandó nem lehet nem visszatérnünk a bevezetőben felvetett, s írásom során többször említett Rousseau—Csokonai párhuzamhoz. Illetve annak ezúttal már csak egy vonatkozását, a Halotti versek dualizmusát akarom szóvá tenni. Mások már kellőképpen bizonyították, hogy a szándékában rousseau-ista nagy vers a Konfucius szájába adott materialista vallomás átéltségi hőfokát, s a központi mondanivalóval szemben felvonultatott kételyek hatalmas tömegét tekintve gyakorlatilag inkább tagadja, mint igenli a „lélek halhatatlanságát“, mi nézzük meg most ebből a szempontból a mű bevezetőjét. íme, egy idézet belőle: „Az írónak lelke felemelked- hetik ebben, ... mikor halandó nyelven a halhatatlanságról mér énekelni, az értelem és az érzés, a természet és a vallás (kiemelés tőlem, T. A.) erősítik meg az ő szólatját,..Ha jól értem, ez a kitétel közvetlenül bizonyltja Csokonai dualizmust meghaladó természetfilozófiáját, mint a fent említett, s minden bizonnyal helyes, de mégis kikövetkeztetett bizonyíték. A költő itt ugyanis csaknem direkt módon tesz egyenlőségi jelet az „értelem“ és „természet“ közé. A két fogalompár párhuzamában az értelem a természet szinonimája, míg az érzés a vallásé. S a természet-értelem s a vallás-érzés komplexumok szembesítéséből az derül ki, hogy Csokonai a lelket nem annyira az értelemmel, hanem inkább az érzelemmel hozza összefüggésbe. A „lélek“ (tudat) az értelmet s az érzelmet ugyan egyként magába foglalja, de ha Csokonai azt elsősorban mégis az érzelemmel magyarázza, az értelmet pedig a természettel azonosítja, akkor derékszögben fordul el Rousseau-tól, aki tudvalévőén az értelmet egyenesen természetellenesnek tartja, mondván, hogy „a gondolkodó ember elaljasodott állat“. A szóban forgó Halotti versekben ugyan maga Csokonai is hasonlót mond (az ember „tollatlan kétlábú állat!“), csakhogy ezt a vers nagy értelmi-gondolati teljesítménye — amint azt föntebb már elmondtuk — kellőképpen hatálytalanítja s így végül is utolsó nagy verséből egész költészetének vezérszólamára, az embert újra meg újra cselekvésre szervező tudat motívumára a természet s értelem