Irodalmi Szemle, 1973

1973/9 - Tőzsér Árpád: Rousseau — „Cimbalomra”

maradandót alkot, de nem marad meg sem rokokó, sem realista, sem szentimentalista költőnek. Már diákkorában sem éri be az egy jelzővel, hogyan érné be hát költőként az egyetlen minősítéssel. Ő többre készül. Egyelőre ugyan csak a többet! a tovább! szorítását, parancsát érzi, talán maga sem tudná pontosan megfogalmazni, hogy mit akar (ne tévesszenek meg bennünket Az én poézisom természete féle ars poétiákák, ezek a versek maguk is ott élnek legkevésbé, ahol a „víg poéta“ felszínes rokokó programját hirdetik), de mi, akik már világirodalmi összefüggésekben s időben vizsgálhatjuk Csokonai életét és életművét, látjuk, hogy — a kedvező történelmi helyzetben — milyen új típusú költészetet körvonalazott fel ez a „természet nélküli“ poéta egyszerűen létezésével.

A „kedvező történelmi helyzet“ kellőképpen ismert! A tömegekben s a felvilágosodás eszméiben érik a francia forradalom, napirenden vannak a különböző felkelések, hatalomellenes összeesküvések. Recseg-ropog a rendi monarchia, a hideg rendet felváltja a teremtő káosz, a szenvedélyeit fegyelmezni tudó embert a forradalmár, s az irodalomban a klasszicizmus készül átadni helyét a romantikának. S ezzel egyidőben a felvilágosodás racionalizmusában s a Herder által divatba hozott népköltészetben adva vannak már a majd később uralomra jutó realizmus csírái is. Ez alatt a hármas nyomás-hatás alatt alakul, formálódik Csokonai egyénisége és költészete.

Ezek mellett az immár lassan közhely számba menő igazságok mellett azonban kevesebbet tudunk arról, hogy a Csokonai-költészet alakulásában mennyi volt a része a költő fizikai-alkati adottságainak, hogy úgy mondjam: szubjektív létezésének. Konkrétan: minden irodalomtörténetben ott áll például a passzus: Csokonai a felvilágosodás legnagyobb magyar költője, de a bizonyítékok között legtöbbször csak Az estve, a Konstancinápoly, Az álom, s esetleg a Halotti versek s a Marosvásárhelyi gondolatok szerepelnek, de tudtommal még senki sem tette szóvá, hogy a Cogito, ergo sum mennyire áthatja, jellemzi Csokonai emberi fejlődését, létezését, s mennyirt beleépül egész költészetének anyagába is. Azaz, hogy Csokonai nemcsak demonstratíve vallja a felvilágosodás eszméjét, hanem — amennyiben költészetének egészében az ész, a működő tudat lírai objektivációját adja — költői eszközökkel is megvalósítja azt. De Csokonai Descartes idealizmus-gyanús tételét egészséges ösztönnel materialistaként gyakorolja. Számára a létezés mellett a gondolkodás nem külön szubsztancia, hanem amannak mintegy tulajdonsága, működése. S mikor őt elsősorban ez a „működés“ érdekli, akkor nem az anyagtól független tudat metafizikus birodalmában bolyong, hanem — akarva, nem akarva — azt vizsgálja, hogy mivé lehet a „vagyok“ a működés, azaz a „gondolkodás“ eredményeképpen. Egyszerűbben: mivé teheti az embert a munka. Ö nem adta át magát a „vagyoknak“, létezése visszahúzó síkjainak (gyenge fizikuma, betegsége valószínűleg passzivitásra, visszahúzódásra, rousseau-i magányra csábította), tudja, hogy mindenki annyi, amennyit megvalósít magából, s ő kemény, megfeszített munkával a Minden akart lenni. A Minden, de módszere már nem az utánzás, mint a klasszikusoké volt, hanem az átélés, amit majd a romantikusok visznek diadalra. A romantikusokhoz közelíti az a tény is, hogy ő az első tudatos, sőt öntudatos költőnk, aki már költőnek és csak költőnek vallja magát, de fényévekre távolítja a romantikusoktól, hogy ezt a tudatos én-t nem szorítja a romantikusok torzító, kizáró élmény-énjének keretei közé. A klasszicizmus és romantika határán a lehető legszerencsésebben ismeri fel, hogy az egyéniség nem azonos az egy-élmé- nyűséggel, az egy helyzettel. S így történik, hogy — megintcsak akarva, nem akarva

— nem a Byron-féle egy-szenvedélyű Hős (és éppen ezért torzó), hanem a rettegve bátor teljes ember vázolódik fel költészetében. Úgy teremt „romantikus“ élményköltészetet, hogy az élményt nem a romantikusok módján fogja fel: nem az egy élményt tágítja világgá, hanem rengeteg élményből alkot egy világot. Nem az ember érzelmi életével adott egyetlen élményből, de a körülményeivel és nyelvi anyagával küzdő költő vereségeinek és győzelmeinek élménysorából, s az élmények során megvalósuló számtalan én-ből építkezik. Nem azt mondja: ilyennek érzem magam, ilyen vagyok, hanem valamiféle költő Kőműves Kelemennéként beleépül verseinek falába, s ha versei nem dőlnek össze, kiszól az eresztékekből: itt vagyok, ez vagyok.

De vajon valóban nem dőlnek össze versei? Ismerjük a kritikai észrevételeket, amelyek szerint Csokonai verseiben a különböző stílusrétegek (a rokokó, a paraszti népiesség, a szentimentalizmus és a felvilágosult realizmus) — zavaró stílustöréseket