Irodalmi Szemle, 1973

1973/9 - Tőzsér Árpád: Rousseau — „Cimbalomra”

szenved, ezért — saját szavai szerint —, hogy „szobatársainak terhére ne legyen“, nem egy éjszaka „az osztályban kell meghúznia magát, ahol két-három vele beszélgető tanítványa ... kiilöböző gyötrő gondjaiban nagy könnyebbségére szolgál.“

S ezek után egy bizarrnak tűnő kérdés: szokott vajon a cimbalom álmatlanságban szenvedni? Vagy más szóval: mi oldja az egzaltált gyermek s a rakoncátlan tréfacsináló ellentmondását? Mi mozgatja az érzékeny lelkű, törékeny testű, éjszakai látomásoktól gyötört ifjút az ellenkező véglet felé?

Minden bizonnyal éppen a törékeny test felfokozott, mondhatnánk lázas élni akarása. S ha ehhez a felfokozott élni akaráshoz oda képzeljük a pompás agy s művészetekre, utánzásra fogékony lélek beláthatatlan tereit, mindjárt érthetőbbé válik számunkra a diák Csokonai szertelensége, szélsőségekre hajlamos természete.

S itt, ez utóbbi kifejezésnél egy pillanatra meg kell állnunk: természetet mondtam, holott ennek a természetnek éppen a „természettelenség“ a természete. Az ilyen ember nem a megfogalmazott vagy megérzett egyéniség öntőformáiban mozog, nem annak szorítását, de a külső s végtelen terek szívását érzi. Alapmagatartása a „semmi vagyok, de minden lehetek“. S ebben a „minden lehetek“-ben érzi erejét. Adottságai nem megkötő, de felszabadító jellegűek, éppen ezért nem is érzi őket adottságoknak: nem előre látja őket, hanem utólagosan, tetteiben megvalósulva. Nem aszerint cselekszik, amint érez, hanem aszerint érez, amint — értelmétől hajtva — cselekszik. Számára mindenképpen a tett az elsődleges, nem az érzelem. Persze, ez a diák Csokonai esetében távolról sem jelenti az érzelmi élet hiányát, sőt. De ő élni akart, élni csenevész fizikuma, gyötrő látomásai ellenére is, s ez a vitalitás elnyomta benne, idegen szemek elé nem való magánéletté tette szorongásait. József Attila írja a Szabad-ötletekben: »csak azért „örültem“, hogy ne hőköljenek vissza tőlem az emberek«. Elődje szerencsésebb: ő azért örül, mert sok irányú külső tevékenysége nem hagy időt neki „nem örülő“ bennsőjére. Nincs láthatatlanabb, lapulóbb zenész, mint a cimbalmos: a hangszere fölé emelkedő, öblösen vagy játékosan visszhangzó bizarr hang- katedrális mélyén rendszerint észre sem vesszük.

S ezek után térjünk vissza Csokonai másik szerzett nevéhez, nézzük meg közelebbről, mennyiben állja meg helyét a Csokonai-Rousseau párhuzam, illetve hogyan érvényesült a költő Rousseau-korszakában is a „Cimbalom“ természete!?

A bevezetőben vázolt egyezéseken túl nem kerülheti el figyelmünket egy fontos Rousseau-életrajzi adat: a nagy filozófus gyermek- és ifjúkorában éppen olyan gyenge fizikumú, beteges, törékeny lelkű ember, mint Csokonai. S a sötét alapélmény Rous- seaut is, Csokonait is lázadóvá teszi. De mennyire más jellegűek és irányúak ezek a lázadások! Az előbbi lázadása folyamatos: magasabbrendűségének tudata egyszer s mindenkorra szembe állítja a civilizációval, társadalommal, magántulajdonnal. Az utóbbi lázadása szakaszos, mondhatnánk: láncreakciószerű. Először (s még nem egészen tudatosan) fellázad testi adottságai ellen, aztán a gáttalan hedonizmusát akadályozók ellen, aztán a hedonizmus ellen, aztán,... és sorolhatnánk az „aztánokat“ vég nélkül. De minden lázadásában közös, hogy nem egy abszolút egyéniség jegyében, hanem a megélt állapotok ellenében lázad. Azaz Csokonainak csak az indulása rous- seau-i, az élete és életműve már inkább voltaire-i: legfőbb motorja az önmagát is mindig újra megkérdőjelező, kételkedő értelem. Csokonai kételkedése, persze, nem a filozófusé, hanem a költőé: ő nem érvel, hanem él, nem fogalmilag, hanem képekben, élethelyzetekben teremti és haladja (tagadja) meg újra meg újra önmagát. A „Cimbalom“ állhatatlansága ez, de a metamorfózisok most már vérre mennek, komoly tartalmat nyernek: a költő minden bőrét megéli és minden vedlését megszenvedi. A Csoko- nai-cimbalmon olyan teljesen eltérő töltésű szavak ugrálnak, pattognak, mint a negédes, angyalocskám, csócsi hát, ábra, fügécske, andalog, gerliceként nyögdécselek; s máskor: csizmaszár, ellazsnakol, terepély bikfák, megosztható részecskék, ól, baj- boncs, bigecs, takarmány, öregbítő cső, kajdászni, őgyeleg; vagy: halál, felfakadt seb, kesergő lélek, setét ciprus, gyászbolt, szívborzasztó éjszaka, elhervadt tetem, sír fuvallta szél, alvilág vakablaka, stb., de a költő által kijelölt helyen valamennyi él, s egymás mellett, egymást rombolva-erősítve egy önmagával vitatkozó lélek tükrévé válnak. Csokonai otthonosan mozog a rokokó, a realizmus, a szentimentalizmus, a klasszicizmus és még isten tudja hány izmus világában, ír magyaros hangolású felező tizenketteseket s bonyolult ritmusú rokokó etűdöket, minden stílusban s ritmusban