Irodalmi Szemle, 1973
1973/9 - Tőzsér Árpád: Rousseau — „Cimbalomra”
Tőzsér Árpád Rousseau - „Cimbalomra” (200 éve született Csokonai Vitéz Mihály) Csokonai Vitéz Mihály hosszú örökölt nevéhez még maga is szerezett két érdekes epitetont: diákkorában társai „Cimbalomnak“ hívták, felnőtt korában pedig értelmiségi köreinkben ő volt a „magyar Rousseau“. A „magyar Rousseau“ jelző nem okozott és nem okoz különösebb fejtörést a Csokonai-magyarázőknak: nem egy helyen maga a költő hasonlítja magát a nagy francia íróhoz és filozófushoz. („S e szigetnek egy szögében, Mint egy Rousseau Ermenonvillében, Ember és polgár leszek“ — írja például a Tihanyi ekhóhozban), de ha Rousseau nevét soha le nem írja, a természet és magány kultusza verseiben, valamint a Halotti versekben megnyilvánuló dualista természetfilozófia akkor is elárulnák a Rousseau-hatást. A „Cimbalom“ magyarázata már jóval nehezebb feladat. A kifejezés és fogalom jelentéstartalmát ugyanis épp oly nehéz meghatározni, mint magát a költőt. De próbálkozzunk meg vele mégis! A cimbalom népi hangszer, és számomra csúfondáros plim- plamjaival, kalimpáló verőivel, szédületes iramával inkább komikusán komolykodó, mint komoly. Hangalakja is az olyan komolytalan kifejezéseket asszociálja, mint a tingli-tangli, a hinta-palinta vagy a csintalan. Hatalmas regisztere, hangjainak időnkénti agresszivitása valahogyan mégis tiszteletet parancsol. S mi vonatkozik, mi vonatkozhat mindebből a diák Csokonaira? Az Akadémiai Irodalomtörténet (1964) szerint több volt „ebben a névben az elismerés, mint a csúfság: a lényéből áradó muzsikának, a mozgalmas, erős, sokhúrú, hangadó egyéniségnek szólt.“ Én nemigen hiszek ebben az „elismerő“ gúnynévben. Először is a diákközösség sohasem dicsér, s ha dicsér, jaj a dicsértnek. Jaj annak, akit diáktársai „zseninak“ vagy „mintagyereknek“ titulálnak, mert ezekben a „dicséretekben“ aztán valóban több a megvető, lenéző vállveregetés, mint az elismerés. S másodszor: a diák bece- vagy gúnynevek nem hosszú agymunka eredményei, hanem pillanatnyi helyzetek, hangulatok szülik őket, s így az összehasonlító alap sohasem a hasonlított dolog lényege, hanem inkább felülete, sokszor éppen hangalakja. S ilyenféleképpen valószínűleg a „Cimbalom“ sem a diák Csokonai „erős... hangadó egyéniségének“ szólt, sokkal inkább annak az állhatatlan, csapongó, komolytalan, sőt kicsit komikus figurának, aki úgy volt nevetséges, hogy minden alkalmat megragadott a mások nevetségessé tételére, akinek megadatott, hogy úgy tudta viselni vékony dongáját, nagy orrát, cimbalomverő lábait, mint játékos, sziporkázó-villogó, világokon átbukfencező eszének külsőségeit. A „sokhúrúsággal“ azonban éppen ezért egyetérthetünk. Az ész mindig sokhúrú. A diák Csokonai minden oldalról nyitott. Minden alkalmat megragad a megnyilatkozásra: jól tanul, kitűnően versel, diáktársaival, később tanítványaival együtt furulyázik, táncol, pipázik, vicceket gyárt. De hol van ebben a sokoldalúságban az „egyéniség“, a sok hangban az az egy tónus, amelyik mindegyikben közös, s amely valamennyit meghatározza? Vagy a diák Csokonai valóban egyszerűen csak rakoncátlan, nagyokat nevető tréfacsináló lett volna? Ennek ellentmond az a tény, hogy sokat betegeskedett, hogy gyenge fizikumú, érzékeny lelkű, törékeny idegrendszerű gyermek volt, s hogy még mikor a debreceni kollégium poéta-klasszisát tanítja is, krónikus álmatlanságban
