Irodalmi Szemle, 1973

1973/1 - Duba Gyula: Vajúdó parasztvilág (II.)

munka, tehát az egyenes befektetés arányában gyarapodott, a parasztnak a földjét valósággal munkája halmozásával kellett megszereznie. Ahhoz, hogy éljen, kevesebb munka is elég volt — a „szerzéshez“ több kellett. A föld birtoklása nemcsak egy más helyzet, hanem egyben egy általánosan elfogadott értékrend alapja is volt. A „jógazda“ kifejezés pedig nemcsak vagyont, hanem gazdálkodótehetséget és szívós munkaakarást is föltételezett.

A rétegek közötti különbségek az életformában különösen a párválasztás módjában mutatkoztak meg. Igaz közhely, hogy a parasztházasság-kötést a föld határozza meg: a rétegek egymás között házasodtak. Gazdafiú—zsellérlány párválasztás még előfordult nagy ritkán, de fordítva — szegénylegény és gazdalány — aligha. Vagy csak fehér hollóként, kivételként, mely erősíti a szabályt. A föld kevés volt, és megvédte

— házassággal gyarapodva vagy osztódva — önmagát, de egykönnyen — szerelemmel

— nem volt megszerezhető. Nem véletlenül népballada- és népmesetéma a szegények- gazdagok közötti parasztházasság lehetetlensége és tragédiája; valós ellentét ez, amely azonban sorsszerű, és nem lázadásra, csupán fájdalmas belenyugvásra késztet. Akinek földje van, az foggal-körömmel ragaszkodik hozzá, akinek nincs, az szerezni akar. S a szegényember feltörekvésének és emberibb életének egyetlen lehetséges módja, egy kis föld és néhány állat szerzése — a cél: maga gazdájává válni! — az ellentétek élét nem fordította a gazdák ellen szervezett osztályharc irányába, hanem feloldotta és semlegesítette a sorsszerűség átélésében, a mindenkire kötelező közösségi erkölcs és életrend formáiban. Falum osztályharcos mozgalmai — később szó lesz róluk — nem a helyi célok felé irányultak, hanem beletorkolltak az országosan szervezett pártpolitika és hatalmi harc, a „politizálás“ folyamába, amely a földosztás érdekében, a nagybirtokok ellen és az állami kormánypolitika ellenzékeként fogta össze a földte- lenöket és az egy két holdas szegényparasztokat.

A kérdés másik oldala az, hogy mondhattam volna én vagy akárki a nagyszüleim- nek: megalázó módon élnek és nem szabadok, nem a maguk gazdái, urai. Nem hitték volna el. Hogy nincs szabad idejük, nem pihennek és nem szórakoznak? Minek volna az? Majd a sírban, ott lenn a mélyben vár az örök pihenés. Szórakozás? Szórakozás a munka, meg aztán közben beszélgetnek. A ház elé is kiülnek vasárnap délután, délelőtt meg templomba mennek, találkoznak istennel és egymással, szót váltanak. A fiatalság meg az idősebb szórakozni vágyók kocsmába járnak, s a táncmulatságokon a fiatalabb házasok is megjelennek. S hogy nem a maguk urai? Hát ki parancsol nekik? Ki mondja meg, hogy mit vessenek a Kőmáira, a Csurgóra, a Malom-mezőbe? Egyedül a gazda dönti el, hogy hol mit termel, mennyi búzát, árpát és kukoricát, abba se avatkozhat bele senki, hány tehenet tart. És azt ki mondja meg, hogy mennyit dolgozzanak? Annyit dolgoznak, amennyit akarnak.

Igen, igen, mondanám én a mai eszemmel, senki sem kényszerít a munkára, de akkor hogy lehet, hogy mégis mindig dolgoznak, megállás nélkül mennek és nem pihennek? A szabad idő kihasználásának módja a technikai civilizáció egyik korszerű problémája. Ez a kérdés, ezek a fogalmak nem a nagyszüleim világából valók. Ott a munka a szórakozás, és a könnyebb munka a pihenés. S így alakul egy, „az egyén szempontjából zárt, problémátlan világ“ (Erdei), amely nyugalmat és méltóságot biztosít az embernek, meghagyva lelkét egyszerűnek, nyíltnak és elégedettnek, csak a testét nyüvi el menthetetlenül és idő előtt, hogy a parasztember minél korábban legyen alkalmas a sírban való örök pihenőre.

(Következő számunkban: Határvidék, menekülés.)