Irodalmi Szemle, 1973

1973/1 - Duba Gyula: Vajúdó parasztvilág (II.)

hiszen a gazda is vagy a gazdasszony is ott hajladozik velük, s még elöl is jár, nem vonja el magát a munkától. A részes aratók meg évről évre ugyanazok, és már-már rokoni kapcsolatot tartanak fenn a gazdacsaláddal.

A mai gondolkodás számára érthetetlennek vagy erőltetettnek tűnhet föl ez a közeli és aránylag ellentétmentes viszony a gazdák és a zsellérek között, s a forradalmi gondolkodáson és az osztályharc elméletén edzett tudat számára módfelett gyanús lehet. Mégis ez az igazság, a falu életrendje és a közös parasztsors, amely mindenképpen a földhöz kötötte az embereket, akár birtokolták azt, akár nem, a közös érdekek révén gyöngítette az ellentéteket és nem engedte felszínre törni, illetve nyílt harccá élesedni őket, legalábbis nem parasztok ellen: a földmunkások osztályharca a birtokosok ellen irányult. A jó termés a gazdának, harmados kapásnak és részes aratónak egyaránt érdeke volt, közös érdek a lelkiismeretes kukorica-, répagondozás és betakarítás is. De az én falumban az a tény sem engedte kiéleződni az érdekellentéteket, hogy nem voltak nálunk igazi nagygazdák — csak jó gazdák voltak, ami mást jelent —, nem voltak basaparasztok, a parasztbirtokok zöme 10—20 hektár között mozgott, a legnagyobb sem volt több 30 hektárnál, ami azt jelentette, hogy a legtöbb gazda a családjával dolgozta földjeit, csupán részes aratót fogadott. S aki idénymunkásokat is fogadott vagy szolgalegényt tartott, nem mindig a saját kényelme érdekében tette, maga is együtt dolgozott velük, talán még keményebben, csak azért tartott szolgalegényt, fogadott napszámosokat, mert nem bírta volna egyedül megművelni a földjeit. És nemcsak ezért: a falu határának el kellett tartania a falu népét, s a gazdának íratlan kötelességeként szabta meg a közösségi rend, hogy kenyérrevalót, árpát és kukoricát biztosítson a földnélküliek számára is. Ezért például elvétve fordult elő, hogy egy gazda idegenből fogadott volna fel részes aratókat, előnyben voltak a falubeliek. A szoros faluközösség csírája már az iskolában kialakult, az egymást megszokó és barátságot kötő fiatalok az iskola elvégzése után, közös legényéletük során és felnőtt korban is fenntartották a jő viszonyt, s ezen az emberi közelségen alig változtatott az a tény, hogy az egyikből gazdaember lett, a másikból pedig földtelen zsellér. De néha még egyenrangú munkaviszonyba is kerültek egymással: legénykorában apám, az őszi munkák elfogytán, együtt kubikolt földmunkás barátaival a folyószabályozásoknál. Itt a titka a faluközösség bensőséges voltának és általános érvényű erkölcsének: a közös sors, a föld és az ebből folyó közös érdekek és életfeltételek évszázadok során egységes kultúrát és nyílt életmódot eredményeztek, amelyben nem voltak élesen kirívó egyenlőtlenségek, és az egyén egyaránt biztonságban érezhette magát benne, ha alkalmazkodott belső törvényeihez, akár birtokolt földet, akár nem. Hivatkozom újra Erdei Ferencre, aki már említett könyvében leírja, hogy a parasztélet egy sors, ha gazda, ha zsellér az illető, a két állapot között csupán fökozatbeli eltérés van. A gazda szabadabb, mert földet birtokol, de ő sem igazán szabad, mert nem térhet ki az úri társadalom elvárása elől, mely a kötelességeként lép elébe: élelmet termelni és embertömegeket nevelni a társadalom számára. Ezért a parasztgazda ellentétpárja nem a zsellér, hanem az úr. Zsellér és gazda egyaránt az urat szolgálja, a gazda talán könnyebben, de nem kevésbé megalázón és kivédhetetlenül.

A földhözkötöttség állapota és a faluközösség kohéziós ereje szabta meg a közös sorsot, a vágyakat és lehetőségeket, az életformát, de az emberi viszonylatok látszatra egységes színe alatt ellentétek is éltek: a földtelenek és a gazdák között. Föld és állat birtoklása vagy hiánya megkülönböztette, rétegekre osztotta a föld népét. Ezek a rétegek azonban nem nehezedtek egymásra — mintha súlytalanok lettek volna. Bár egymás felett éltek, viszonyuk inkább mintha egymás mellé rendelte volna őket, különbözve is értették egymást. Osztáíyszempontokkal mérve nem is volt ez igazi ellentét, csupán egyazon valóság különböző állapota, s ezért nem szervezett harcban, hanem csak az emberi viszonylatok mindennapi eseményeiben és magányos lázadásokban fejeződött ki. A faluközösség erkölcsben megnyilvánuló ereje — elgondolkoztató! — szigorú rendet tartott az alig változó parasztvilágban. Mi tette ezt lehetővé? A paraszti munka értékteremtő ereje. Csupán sejtjük, ám valószínűnek tűnik fel, hogy a múlt századokbeli közös jobbágysors után, a jobbágyfelszabadítások és a földszerzés idején kialakuló paraszti életben döntő tényezővé vált a munkabírás, a szorgalom. Paraszt- gazda földet ingyen soba nem kapott senkitől — csak nehéz munkával „szerzett“, esetleg örökölt. A parasztbirtok nem a tőke törvényei szerint, hanem a végzett saját