Irodalmi Szemle, 1973

1973/1 - Duba Gyula: Vajúdó parasztvilág (II.)

megsárgult, homlokát pedig még a fejkendőjével is beárnyékolta, a karja bőre méz- szinű lett a nyárban. Mindig sötét kendőt hordott és ritkán tette le, néha kioldotta a csücskeit és hagyta kétoldalt lelógni, de a kendő a fején maradt. Nagyanyám nem ismerte az unalmat és a szórakozást, s a paraszt törvényt tökéletesen betöltötte: reggeltől estig fáradhatatlanul dolgozni, tevékenykedni, meg nem állni, pihenést nem ismerni. Szerző ember volt ő is, talán még konokabb, mint a nagyapám, azért élt, hogy földet szerezzen. És földet szerezni nagyon nehéz dolog, mert a föld nem úgy viselkedik, mint a tőke, hogy önmagát halmozza föl; újabb földekre, jó, zsíros búzatermő táblákra csak rengeteg munkával, önfeláldozással és törhetetlen akarattal lehet szert tenni. Erdei Ferenc írja Parasztok című könyvében, hogy „a parasztbirtok nem tőke, hanem a szabadságnak és biztonságnak védőkerete.“ De ehhez kritikai megjegyzést is fűz: „a birtok azt az illúziót adja, hogy a munka gyümölcse azé, aki végzi, tehát azt a reményt táplálja, hogy érdemes dolgozni“. S megmagyarázza, hogy mindez csak illúzió, mert a parasztmunka, a parasztsors állandó szolgálat, s a paraszt kettős feladata: termelni — és embertömegeket biztosítani az úri társadalom számára. S a jobbágyrendből kinövő paraszttársadalom annyira magáévá tette kettős feladatát, hogy belső törvénye, erkölcse, egész kultúrája is feladatainak teljesítését szolgálja. Maga közösíti ki önmagából azdkat, akik nem akarják teljesíteni ezeket a feladatokat, akik lázadnak a szolgálat, a parasztsors ellen. A parasztközösség csak az elfogadott normákhoz igazodó életet fogadja el emberségesnek, a külön utakon járókat, a közös törvényeket felrúgókat kizárja sorai közül. A nagyszüleim nem lázadtak, erkölcsösek voltak, ezért gondolkodás nélkül elfogadták a föld és a munka törvényeit, és közel sem került hozzájul a gondolat, hogy életüket hamis illúzió jegyében élik, mert a parasztmunka értelme csak egy más, felvilágosultabb és korszerűbb tudat felől nézve lehet illúzió, az önmagából kinéző parasztember faluja társadalmát olyan biztonságos világnak látja, mint magát az őstermészetet pontosan ismétlődő évszakaival, elleshető törvényeivel és belső biztonságával.

Nagyanyám szűkebb világa a porta volt, pontosabban a ház és az udvar. De még a kert is, ha nem talált magának 'más munkát; villát és gereblyét vett, s a kazlak körül összetakarította az el'hullajtott szalma- és takarmányszálakat, a pelyvát és a töre- ket. Az udvaron, eső után, ahogy elállt a zápor, kapával lefolyócsatornákat készített a tócsák vizének. A trágyadomb körül tóvá duzzadó „ganajlét“ valósággal lecsapolta, a kertbe vezette. Utakat épített a disznóólak körül, s megnyírta az orgonasövényt. Csak akkor láttam őt ülni, ha evett; a vendégeket leültette, de ő állva maradt, tett-vett beszélgetés közben is. A hízólibáknak ketrecet épített, a tyúkoknak ülőt. A rendcsinálás volt a szenvedélye; a kemenceágat, a tűzifát, a színben a ládákat, hordókat, a szétszedett szátvát, a kocslüléseket, a tyúkkasokat és kapákat tartotta rendben. S az állandó munkával töltött órák és annak a tudata, hogy nem múlik fölötte haszontalanul az idő, bámulatra méltó lelki nyugalommal és önérzettel töltötték el: soha nem láttam őt határozatlannak vagy zavarba jöttnek, egyszerű volt és természetesen mél- tóságos.

Gazdasszonyi hatásköréből egyik feladata a kapások és az aratók élelmezése és kifizetése. Ö főzött, és ez nem volt könnyű feladat, a parasztélelem saját munka terméke, és egyenértékű a pénzzel; nem szabad pazarolni, de szűkén bánni sem lehet vele, zsugorimód kis „koncokat“ tenni a levesbe, sok tésztát és kevés húst főzni sem lehet, mert az ilyen házihoz nem szívesen mennek dolgozni az idénymunkások. A keményen dolgozó embernek meg kell adni a jó minőségű és bőséges táplálékot ahhoz, hogy hajnaltól sötétedésig kibírja a mezőn, hajladozva és meggörnyedve, kaszálva, kapálva vagy éppen aratva. A jó gazdasszonynak híre van a faluban. Nem ismer különbséget, egyformán eteti a családot és a szolgalegényt meg a kosztos napszámosokat, ösztönös biztonsággal és Igazságérzettel porciózza a bablevesbe a füstölt kolbászt és az oldalast, reggelihez a szalonnát vagy a sült kolbászt. Nagyanyámat jó gazdasszonynak ismerték, igazságosnak, nem volt sem fösvény, sem bőkezű, mindig azt adta és azt várta ellenértékként, ami járt. Jelentős emberi vonás ez olyan világban, ahol a takarékosság — nemegyszer a zsugorgatás — a közösségi erkölcs parancsa és kötelező életcél, és a mindenkire érvényes közlösségi ambíciók a földszerzést, a gyarapodást írják elő. De ez egyedüli magyarázata anna'k, hogy a szolgalegény családtagnak érzi magát, s a kapások úgy végzik a munkájukat, mintha a magukéban dolgoznának,