Irodalmi Szemle, 1973

1973/8 - FIGYELŐ - Bodnár Gyula: Mihályi Géza: Végjáték

Mihályi Géza: Végjáték

A nyugat-európai és amerikai dráma huszonöt éve (1945—1970)

(Gondolat Kiadó, 1971)

Nem véletlenül került a nagyszerű tanulmánykötet élére Beckett morbid komédiájának címe. Utalás ez a nyugat- európai dráma jelenére — amely, ha úgy tetszik: a „végét járja“ — és jövőjére, amely kérdéses: lehet-e még valami a „vég“ után.

Persze nem mondhatunk egyértelműen nemet, hiszen amíg emberek alkotják a társadalmat, addig konfliktusok mindig lesznek — csak új ellenfelekkel egy új minőségű harcban. És lesznek mindig drámaírók, akik ezt a harcot művészi formában színpadra viszik.

Mindenesetre a jelen drámairodalma azt mutatja, hogy az élet kimerült, kimerült maga az ember, és ezzel párhuzamosan a művész, aki már nem tud sem megfelelő tartalmat, sem megfelelő formát találni a közvetítésre. Röviden: felbomlott a klasszikus drámák, tragédiák sérthetetlennek látszó struktúrája. Mindez azonban nem egyszerre történt, hanem párhuzamosan a kapitalista társadalom belső, egyre növekvő ellentmondásaival, az ember elembertelenedésével. A nyugat színpompás felszíne alatt egy upper-middle-class család „szobába“ már egyre kevésbé tölti be azt a szerepet, amit neki szántak. Már nem a hazatért családtagok meghitt találkozóhelye, hanem inkább börtön, ahol elenyésző a döntések, választások lehetősége. „Az ember — véli napjaink drámaírója — elidegenedett világban kénytelen élni, kívül a Kastélyon, ahol a világ ügyeit intézik, méghozzá az elidegenedett egyén véleményétől és akaratától függetlenül“.

Mihályi Gábor tanulmányai egy-egy drámaíró nevéhez fűződnek, akiket a különböző irányzatok szerint csoportosít fellépésük sorrendjében. Valamennyi irányzatról, pontosabban dráma- és színháztípusról rövid, de kimerítő ismertetést ad. Mint már fentebb jeleztük: huszonöt év drámairodalmáról van sző, a szerző mégis egész Kafkáig nyúl vissza. Kafka volt az, aki már a század elején egy új életérzésnek adott hangot. Az

ember, a „kívülálló“ kényszerül kilépni önmagából, hogy helyét a Kastély urai foglalják el. Ha élni akar, le kell mondani énjéről. Kérdés azonban: mennyiben élet ez így? Erre igyekszik választ adni O’Neilltől Peter Weissig valameny- nyi nyugati drámaíró.

O’Neill drámái Javarészt a két világháború között, illetve a második világháború alatt születtek, hősei mégis eleve bukásra vannak ítélve — pedig az „amerikai álom“ korszakában éltek.

Bertolt Brecht is helyet kapott a kötetben, jóllehet irodalomtörténetileg inkább a két világháború közé kívánkozik. De éppen Brecht az az író, akinek hatása átszövi a háború utáni nyugat- európai drámát. A brechti színház, a brechti mondanivaló talajra talált Nyugaton. „Nem véletlen, hogy Brecht népszerűbb Nyugaton, mint Keleten. A forradalmár szellemű, nonkonformista író darabjaiban az osztálytársadalomnak igazságtalan rendjét támadta, s tudatosan arra törekedett, hogy a színművek drámai feszültsége ne annyira a cselekményből, mint a kellemetlen, veszélyes igazság kimondásának bátorságából adódjék. Szocialista országban azonban már semmiféle bátorságot nem igényel annak kimondása, hogy a tőkés kizsákmányolást fel kell számolni, hogy a kapitalista társadalom, a profitért folytatott marakodás az embert farkassá változtatja“ — írja Mihályi Gábor.

Jellemző Brechtre, hogy kezdetben az „egység semmiféle korlátot el nem ismerő szabad kiélésének a jogát követelte“. Később azonban — a kommunista eszmékkel való megismerkedése után — már az egyén elkötelezettségét hirdeti, majd a fasizmus korszakában, — érthetően — ismét az egyéniségért harcol. Brechtnek, Shaw-hoz hasonlóan, okos hősei vannak, akiknek minden mozdulatuk megfontolt. A fasizmus korszakában szükség van az észre, amely kivezeti az embert a káoszból. Többek között ebben rejlik Brecht optimizmusa. Mihályi elemzi a brechti színház lényegét, szól a brechti közönségről, amelytől a beleélő, együttérző magatartás helyett tudatos kritikai szemléletet követel a nagy drámaíró. A közönségnek „fenn kell tartani kívülállását“, mondja. Vele indul lényegében a mai értelemben vett modern színház is, mert szerinte provokálni kell a nézőt az igazság megismerésére, „s a