Irodalmi Szemle, 1973
1973/8 - FIGYELŐ - Bodnár Gyula: Mihályi Géza: Végjáték
provokálás éppen a megszokottól, a mindennapitól való elidegenítésben rejlik“. A szerző Willi'amsről szólva elmondja, hogy nála többnyire a valóságos erőviszonyokat, a tényleges helyzetet elleplező álmok taszítják a boldogság, siker, szerelem, ifjúság után vágyódó hősöket az eleve reménytelen küzdelembe. A rendszerének legmerészebb bírálója Arthur Miller. Az „amerikai álom“ szer- tefoszlását saját bőrén tapasztalta, és jól látta, hogy a harmónia és boldogság mítoszát csak képmutatással, hazugsággal lehet fenntartani. Ez az alapgondolata nagy drámáinak, ebből születik a konfliktus apák és fiúk, férjek és feleségek között, amelynek vége megint csak: bukás. Európában, különösen Franciaországban már utat törtek különböző színházi törekvések 'a háború alatt is, de Angliát csak 1955-ben érik az új szelek. Erecht, Beckett, Ionesco, Genet csak most érkeznek a konzervatív angol színpadokra, persze nagy viharok közepette. És érkezésük nemcsak vihart hozott, hanem töb- bé-kevésbé megteremtette az angol dühös fiatalok irodalmát. Osborne, Behan, Wesker és Arnold műveit. Űk aztán nemcsak új angol színházat teremtettek, de megmutatták az angol társadalom légkörét, életfelfogását. A jóléti társadalom emberének céltalanságát, reménytelenségét, életének értelmetlenségét fejezik ki műveikben. Ez újabb kegyetlen vágás a „struggle for life“ darwini elve alapján működő társadalom felé. A további tanulmány Edward Albee- vel foglalkozik, aki drámáiban bizonyítani igyekszik Sartré-nak azon tételét, hogy az egyik ember a másiknak pokla. Az egzisztencializmussal, az elidegenedés ideológiájával vezeti be Mihályi Jean Anouilht, Jeam-Paul Sartre-t, Albert Ca- mus-t, Dürrenmatt ot és Max Frischt. Valamennyiükre jellemző az egyéni szabadság, a tettek értelmének a keresése egy abszurd, értelmetlen világban. Mihályi Sartre-ral kapcsolatban azonban megemlíti, hogy ő is — hasonlóan Brechthez — azt vallja, hogy „nincs olyan szélsőséges helyzet, amely megfosztaná az embert a döntés szabadságától, és a felelősségtől, amit a döntésért viselni kell“. Dürrenmatt — szemben Sartre-ék ateizmusával — az egzisztencializmus protestáns változatát vallja, ennek szellemében íródnak művei. Az ő felfogásában a földi élet a paradicsomból számkivetett ember bűnhődése az eredendő bű-: nért — írja Mihályi. Az eddig említett szerzők többé-kevés- bé megfeleltek a klasszikus értelemben vett dráma, illetve tragédia stíluskövetelményeinek. Beckettéknek azonban már Brecht nagy színpadi forradalmai sem felelnek meg. Az igazi abszurd színház maga teremti meg formáját, bár — írja Mihályi — Brecht nélkül az abszurd színház nem jöhetett volna létre. ,.Az abszurd színház tudatosan lemond a logikus érvelés, a racionális gondolkodás eszközeiről, s a lét értelmetlenségét, racionális megközelítésének lehetetlenségét közvetlenül irracionális eszközökkel akarja szinre vinni. Innen az abszurd színház elnevezés“. Az abszurd drámát antidrámának is szokták nevezni, mivel egy értelmetlen világot ábrázol, amelyben nincs miért •küzdeni, amelyben nincsenek konfliktusok, de: „Az abszurd drámában a konfliktust álkonfliktus helyettesíti“. Mondandóját a szerző nagy hozzáértéssel bizonyítja. A következő tanulmányokban Beckett, Ionesco és az angol Arnold Pinter nevével találkozunk. Különösen érdekes az utóbbi. „Míg Beckett és Ionesco a fantasztikumra épített parabolából, Pinter ebből az álomszerűvé tett mindennapi valóságból alakítja ki a maga mitológiáját“, melynek .. alapvető jelképe a szoba“, az a szoba, amelyet ismertetésünk elején említettünk, és amelyen kívül — Pinter szerint — létezik egy világ, amely kihat az életünkre, és ez nyugtalanító. Antonin Artaud fogalmazta meg a harmincas években a kegyetlenség színházának elméletét. Lényegében ez is a menekülést segíti elő a nyomasztó mából. Artaud olyan színházat akart, amelyben az ember állati ösztönei, az elnyomott érzelmek kerülnek felszínre — naturalista meztelenségben. Ezzel akarta kikapcsolni a nézők, a közönség tudatának ellenőrző funkcióját, és felszabadítani a nézőben a ki nem élt szadista, szexuális, hatalmi stb. ösztönöket. Elméletét két nagy drámaíró valósította meg: Jean Genet és Peter Weiss. De még a kegyetlenség színháza sem jelenti a végállomást. Brecht hatására megjelentek a dokumentumdrámák, olyan jeles képviselőkkel mint Peter Brook, Peter Weiss és Rolf Hochhuth. Drámáik
